Chapter 25. - I'm not ready to say goodbye!

Kedves olvasók!

Ezer és még annál is több elnézést a késésért. Szeretném, ha megértenétek, hogy annak ellenére, hogy nyár van, nekem nincs több időm a megszokottnál, főleg, hogy mindjárt szeptember és próbálom kihasználni a maradék időt. Tudom, ez rossz kifogás, de a fejezetet tegnap sikerült teljesen megírnom és bevallom, akkor este már nem volt kedvem feltenni. Írok a Save Me-re, írok ide, plusz van saját életem is és ezt nem könnyű összeegyeztetni. Remélem meg tudjátok érteni, a következő fejezetet igyekszem majd időben hozni. Picit rövidebb lett, mint az átlag, ezért is bocsássatok meg, sok esemény nem történik benne, de azért remélem tetszeni fog. Zene esetében bevallom, bajban voltam, de a szívem azt súgta, válasszam ezt a dalt, s így is tettem. Ennyi lettem volna, további szép napot, kellemes olvasást!

Love, Diana

Mirrors

2013. március 18.

Idegesen szorongatom bőröndöm fogantyúját. Szívem torkomban dobog, kezem rettenetesen izzad – az is, amelyik a bőröndöt szorongatja és az is, amelyik Zayn kezét. A ház, amiben nevelkedtem semmit sem változott: ugyanolyan barátságos, egyszerű és mégis szép, mint régen. Rengeteg emlék köt ide, nagyjából minden fontos momentum, amit kisgyerekként megéltem.

A sok emlék, érzés most szinte vízesésként zúdul rám. Összeszedem magam, nagy mosolyt erőltetek arcomra és becsöngetek.

Zayn-t sikerült rávennem arra, hogy ne szakadt pólóban és bakancsban jöjjön a szüleimhez. Bár én így is szeretem Őt, őszintén, a többség szülei nem díjazzák, ha a lányuk rosszfiús kinézetű emberekkel barátkozik. Az én szüleim esete durvább: Ők, tudván, Chris volt az első szerelmem mindenkit hozzá hasonlítanak. S ez esetben nehéz dolga van Zayn-nek, hiszen Chris mindig adta a szépet és a tökéletest, amíg Malik hiába fogja önmagát adni, nehezen fogják befogadni. Így sem állok fényesen a szüleimnél, tekintve, hogy csak úgy bejelentettem nekik a költözésemet – amit kénytelenek elfogadni. Valahol meg is értem őket, én vagyok az egyetlen lányuk, nekik viszont rá kéne jönniük arra, hogy ez az én életem és végre eljutottam arra a pontra, amikor én írom a saját szabályaimat.

Figyelmesen hallgatózok, s nem sokkal később lábak kopogását hallom a padlón. Az ajtó kinyílik, s anya mosolygós arca tárul elém. Elengedem a bőröndöt és Zayn kezét, ahogy villámgyorsan ölelésébe vetem magam. Büszkén simogatja meg a hátam.
- Hiányoztál, Jadey.
- Te is, anyu. – anyának szólnom sem kell, mintha semmi sem lenne a nagy táskába, úgy veszi fel a földről. Zayn a bőröndöt húzza, amíg én feltérképezem a jól ismert terepet. Semmi sem változott. Ugyanolyan finom, süteményillat van a levegőben, ugyanolyan napos és kellemes minden. A nappali felé lépegetve apu keresésére indulok, akit meg is találok a nappaliban. Kezében egy sporthírekkel teli újságot szorongat. Tekintetem arra a kiskutyára téved, amely hatalmas, jóllakott hasa mellett fekszik. A kis jószág békésen fetreng, arcát a kanapéba fúrva. Mikor meghallja apunak szánt köszönésemet, felugrik és mintha régi ismerősként üdvözölne, úgy fut felém.
- Szia kutyus. Hát te ki vagy? – hajolok le hozzá, és simogatom meg bundáját, ám mikor apa lábait pillantom meg előttem, felállok. Jól ismert, barna szemeiben csillogás látszik. Öröm, szeretet és mintha büszkeség is lenne íriszeiben. Akaratlanul is kicsordul egy könnycsepp arckifejezését látva. Erőtlenül ölelem át, karjaival szorosan magához húz, ajkaival puszit lehel homlokomra.
- Nagyon hiányoztál! – szipogom mellkasába, aztán sírva, de nevetve elválok tőle. Letörlöm a sós könnycseppet.

Zayn határozottan lép közelebb hozzám és húz magához. Fejét vállamra hajtja, ujjainkat összekulcsolja. Tudom, hogy Ő is fél ettől a bemutatásos dologtól, tekintve, hogy azért olyan régen nem vagyunk együtt és nekem is szerencsésen sikerült felesleges dolgokkal teletömködni a fejét. Bízom benne, hogy a szüleim kedvelni fogják Őt, hiszen természetileg rájuk hasonlítok, és ha én szeretem Zayn-t, akkor mi akadálya annak, hogy Ők is szeressék?

- Biztosan Te vagy Zayn. – meglep édesapám hirtelen kedvessége és a keze, amit barátomnak nyújt. Zayn bólogatva válaszol és fogadja el a kézfogásra invitálást. – Szóval, Te lennél a lányom barátja. – méri végig az énekest látványosan, aki erre kacéran felhúzza vállait, és nagy mosoly terül szét arcán.

Ennek ellenére én továbbra is izgulok, bár láthatóan Malik agyában rég nem ez az érzés és gondolat uralkodott. Bátran lepacsizott az Őt méregető apámmal, aztán kézfogással bemutatkozott anyának is. Őszintén, nem hittem volna, hogy ez ilyen könnyen megy. Elég furcsa, hogy Zayn így megnyílt előttük és játssza a rosszfiút, ezzel olajt téve a tűzre számukra, amikor nem ilyen. Sőt, csendes, visszahúzódó. Most mégis olyan, mintha teljesen más ember lenne.

- Én kipakolok, aztán beszélünk, jó? – kérdésem tulajdonképpen nem is kérdés, karon ragadom Zayn-t, erőszakosan húzom magam után az emeletre, miközben a másik oldalon a bőröndömmel és nagy táskámmal küzdök. Nehezen ugyan, de végül felérünk. Idegesen nyitok be a régi szobámba. Ez a küszködés a táskákkal most nagyon kellemes élmény volt, igazán kellett a mai napomhoz. Tekintve, hogy szinte minden lépcsőfokban elakadt valami, Malik pedig szépen mondva szart segíteni, igazán jól vagyok. De tényleg, rettentő kedves!

Fáradtan huppanok le az ágyra, miután lepakoltam az összes cuccomat. Nincs nehéz dolgom, minden úgy maradt, ahogy lassan egy éve itt hagytam. Az egy év azért erős kifejezés, ám fél éve biztosan eljöttem. Az életem teljesen más volt itt, mint Londonban. A nagy szeretet, amit kaptam, mindig segített. Az anyáskodást is jól viseltem ahhoz képest, hogy lassan a húszhoz közelítek. Összességében szerettem itt lakni, hiszen rettentően szeretem a szüleimet, és mindenben támogattak. Viszont, Londonban pontosan az ellentétjét kaptam: egyedül voltam, az időn és a sérelmeken keresztül pedig megtanultam, hogy saját magamra kell figyelnem.

Állandóan azt tanították, helyezzek előtérbe másokat, próbáltam így is tenni. Aztán a saját problémám kerekedett felül rajtam, ezzel pontosan felrúgva az elvet. Próbálok kevesebbet panaszkodni, és már tényleg azokkal foglalkozni, akik közel állnak hozzám – jelen esetben a bandáról van szó. Harry-vel és Angel-el is kellemesen megvagyunk, bár azért a gyors elnézésem után átgondoltam ezt a dolgot, és rájöttem, talán túl hamar bocsátottam meg nekik. Ők úgy tudják, kaptak még egy esélyt, bennem azonban ez a jellegzetes második esély dolog nem teljes.

Érzem, ahogy a puha takaró behorpad mellettem, ezzel jelezve, társaságom akadt. Fáradtan nézek fel a mellettem ülő fiúra. Szemei értetlenül fürkésznek, azzal az elképesztő csillogással. Komolyan nem értem, hogy tud így nézni. Ezt vagy begyakorolta, vagy ezzel született, de rettenetesen idegesítő és aranyos is egyben.

- Mit nézel? – szegezem neki kérdésemet nem túl kedves hangnemben, mire szemöldökei feljebb kúsznak. Annyi biztos, hogy nem sokszor látott ilyennek.
- Semmit, én csak.. – zavarában elhatja fejét az ablak felé, amelyen beszűrődik a nap lemenő fénye. – Szép vagy. – néz végül vissza rám. Elmosolyodom, és csatlakozva hozzá felülök én is.
- Hiányozni fogsz. – gyengéden helyezem alkarjára kezemet.
- Te is nekem. Remélem minden rendben lesz veled, megérdemled. Csak egyet ígérj meg! – kulcsolja össze ujjainkat. Szúrós, parancsoló tekintettel mered rám, amit én kicsit sem veszek komolyan, de azért próbálom nem elnevetni magam – Ne pasizz be.
- Zayn, tudod, hogy nem azért megyek! Ne légy buta! – nem bírom tovább, hatalmas nevetés szakad ki belőlem arckifejezését látva. Jókat derülök rajta, Ő pedig csak áhítattal figyeli, ahogy nevetek.
- Jó, csak mondtam. – veszi fel ismét kisfiús mosolyát, mire megajándékozom egy maciöleléssel. Igen, maciöleléssel. Mindig ilyen ölelést szoktam adni apának is, Ő keresztelte el ennek. Annyi a lényege, hogy medveként fojtogatod a másikat az öleléseddel. Könnyen tanulható, a családunkban meg már tradíció. Azóta a nagyapa is átvette, akárhányszor találkozom vele, mindig így ölel meg, annak ellenére, hogy a keze picit remeg és eléggé csontos. Rettentően aranyos, amikor így ölel, nagyon szeretem.
- Lassan le kéne mennünk. Kipakolok, aztán vacsorázunk. – bontakozom ki kezei közül. Az általam indított ölelésből végül azt lett, hogy Ő nem akar elengedni, így kénytelen vagyok így cselekedni.

Pakolás közben egyfolytában magamon érzem Zayn tekintetét, ami számomra kezd kicsit kínossá válni, Ő viszont előszeretettel bámul. Egészen addig, amíg az utolsó ruhadarabot ki nem pakolom. Értelem ugyan nincs sok kipakolni, hiszen két nap múlva indulok. Egyre kevésbé érzek kedvet az induláshoz. Zayn társaságában próbáltam tölteni az elmúlt napokat. Nagyon jól éreztem magam vele, később csatlakozott Niall is és hárman sújtottuk a többieket a hülyeségeinkkel. Jó volt, nagyon jó..

Anya kiabálására kapom fel a fejem. Lerakom az utolsó – és egyetlen – pulcsit, amit csomagoltam. Elindulok barátommal karöltve az ajtó felé. A vacsorának jól kell sikerülnie, mert ha az meg van beszólások nélkül, akkor jó a helyzet. Akkor a szüleim elfogadták Zayn-t. Bárcsak így lenne!

- Kérsz még egy kis leves? – anya törődő stílusa elsőre fura az énekes számára, aztán kezd kicsit megenyhülni. Eddig minden rendben, bár csak a levesig jutottunk, minden oké.

- Igen, köszönöm. – nyújtja udvariasan tányérját.
- Mesélj magadról, Zayn. – nagyot nyelek apa szavait hallva. Nyugodtan eszik még egy kanállal a leveséből, tekintetét azonban egyszer sem veszi le róla. Ijesztő, annyi biztos. Zayn mégis magabiztosan kezd bele a mesélésbe.
- A nevem Zayn Malik és a One Direction énekese vagyok. Így ismerkedtünk meg Jadey-vel is – kézfejemet lágyan simogatja ujjainak érintése az asztal alatt. Pirulva elmosolyodom látva, hogy néz rám. – Apukám pakisztáni származású, anya pedig angol, és Bradford-ban éltünk a három lánytestvéremmel. Imádok énekelni és járni a világot. Nagyjából ennyi.
- Értem. Te talán nem focizol, mint Chris? – apa kérdése nem lep meg. Mindig imádta a focit, és vele együtt Chris-t is. Talán azért mert ezt a sportot űzte, vagy a tökéletes megtévesztő játékáért. Nem tudom.
- Apa! – szólok rá nyomatékosan.
- Jól van, csak érdekelt, kire cserélted le azt a fiút. Tényleg, lehet, hogy nem is érdemelt meg téged.

Ennyi kell. Dühösen állok fel az asztaltól, előrébb lökve ezzel a bútort úgy, hogy a sok tányér majdnem leesik. Idegesen trappolva futok fel az emeletre, kezemet arcom előtt tartva. Szinte berontok a szobába, és villámgyorsan vetem le magam az ágyra.

Ezt miért kellett? Végre, egyszer valami jól alakul, erre apa elrontja. Nagyon szeretem Őt, de idegesít, hogy minden szép pillanatot elront. Főleg, hogy azt mondja, én nem érdemeltem meg Christ. Én! Amikor pontosan ez a fiú tette tönkre az életemet, én vakon mentem utána! Rosszul esik, hogy a szüleim ennyit nem tudnak rólam. Persze, nem mondtam el nekik, hogy vert, de ez a beszólás akkor is felesleges volt. Apa most tényleg, igazán megbántott. Pontosan a legfájóbb pontot találta el az életemben. Sosem igazi férfi az, aki megver egy nőt. Soha sem! Másodszorra biztosan nem tűrném el, hiszen csak szenvedés volt minden perc, amit vele töltöttem. Próbálok továbblépni, sikerül is, de valaki mindig emlékeztet valahogy arra, mi is történt.

Ismét színtisztán érzem, ahogy a puha takaró lesüpped. Egy kéz kezdi simogatni a hátam. Lágyan tűri el hajamat arcom elől, tökéletes rálátással bírva így könnyes szememre.

- Semmi baj. – nyugtatgat, simogat. Hiába a sok nyugtató szó, most ez nem használ. Néha ki kell az érzéseknek jönnie. Néha sírni kell, hogy utána megkönnyebbülhess. Talán erre van szükségem: egy kiadós sírásra. Beletelik fél órába is, mire van annyi erőm, hogy hüppögve elpanaszoljam neki, mi a baj.
- Az a legrosszabb, hogy a szüleim nem tudnak semmit a verésekről. – szemeim becsukódnak az utolsó szót kimondva. Alig tudok beszélni, levegőért kapkodva fúrom fejemet a párnába.
- Nem mondtad el nekik? – hangjában aggódás hallatszik, annak ellenére, hogy nyugtatgat és próbál lágy maradni.
- Nem. – rázom meg fejem látványosan a párnán.

A kedvem úgy párolog el, akárcsak a friss, reggeli eső cseppjei a napon. Nem szeretnék semmi mást, csak Zayn társaságában lenni. Nem olyan ’magamhoz láncolom, és soha nem engedem el’ szinten, hanem most. Őszintén azt érzem, Ő ért meg egyedül. Bármit el tudok neki mondani, nem ítélkezik és segít. Azt hittem, hogy azok után, ami történt velem senki sem fog szeretni. Túl félős vagyok ahhoz, hogy feltétel nélkül szeressek ismét valakit, de az Ő esetében ez kérdéses sem volt. Attól a pillanattól fogva, hogy megcsókolt azoknál a házaknál, amikor Niall biciklire kényszeríttet, tudtam, hogy szeretem.

Ő a legjobb barátom és szerelmem egyben. Az érzés, ami bennem van kicsivé teszi azt, amit Chris mellett éreztem. Őt amolyan gyerekszerelem szinten szerettem, sosem igaziból. Tizenöt éves koromban ismertem meg, akkor az ember azt sem tudja, a saját feje hol áll, nemhogy másban bízzon. Talán azért, mert barátok voltunk, vagy, mert minden kis hóbortját elfogadtam összejöttünk. Hiba volt. Hatalmas hiba. Összeszedve magam ülök fel, kissé bizonytalanul, szédülve, alig látva könnyfátyolomtól. Hangom erőtlen, igazán elveszik a térben, ami nagyobbnak tűnik, mint ezelőtt bármikor.

- Nem akarok elmenni. Nem vagyok készen arra, hogy azt mondjam, viszlát, a repülőtéren. Hogy foglak itt hagyni? – fele annyit sem mondok, amit gondolok. Magamban szépen kifejtem, mennyi minden fog hiányozni hirtelen. Hogy fogok Zayn szemeibe nézni, tudva, utoljára látom Őt, fogalmam sincs mennyi időre. Hogy fogom elengedni a kezét, a saját útjára engedni, amikor a világ másik oldalára készülök? Lehetetlen. Ez nem fog menni. Nem vagyok kész a búcsúra..

- Megoldjuk! Minden rendben lesz, oké? Fel a fejjel! Tehetséges, gyönyörű és okos vagy és úgy tudsz szeretni, ahogy senki más. Megleszel nélkülem is. – összetörök mondanivalója hallatán. Őszintének tűnik. Tudom, hogy az. Ismerem. Közel húz magához. Fejemet mellkasára hajtom, hallgatva szívének dobogását.

- Szeretlek. – gyengén suttogom mellkasába, abban a tudatban, úgysem hallja meg.
- Én is szeretlek. – könnyeim ismét utat törnek maguknak. Két nap. Két nap és elvesztem ezt a fiút. Jelenleg abszolút nem érzem magam képesnek a búcsúra. Ám meg kell tennem. Magamért, az életemért, a céljaimért. Ez az egyetlen út, hogy kiteljesedjek, és ha ezt kell járnom, akkor ezt fogom. Bármennyire is fáj, fel fogok ülni arra a repülőre és ha sírva is, átrepülöm a világot. Leszállok Brazíliában, és mosolyogva fogok szétnézni. Mert egy álmom valóra válik, egy másik, amelyet Zayn-nek hívnak viszont széthullik…