Chapter 24. - Counting days

Kedves olvasók!

Nos, itt is lennék a folytatással, amivel nem vagyok túl elégedett. Van benne esemény, van benne változás, mégis valamiért nem nyerte el a tetszésemet. Meg kell értenem talán még nekem is, hogy most több időt szánok a másik blogomra, mint erre. Őszinte leszek, rég nem voltam büszke annyira egyetlen irományomra sem, mint a Save Me fejezeteire. Természetesen imádom ezt a blogot is, de bevallom nektek, hogy kevesebbet foglalkozok  vele, mint a másikkal - nem keveset, kevesebbet! Régen egy hétig dolgoztam a fejezeten, most pedig öt napig, amit így is kevésnek találok. Na de fogalmam sincs, miért írtam most ezt le, hiszen a fejezetről szerettem volna beszélni. Nem szeretek úgy megírni valamit, hogy nem vagyok tisztában a dolgokkal, ezért kis időt kérek, amíg ilyen-olyan felfedezéseket teszek. Most természetesen Brazíliáról beszélek. Magam is szeretem az országot, de annyit nem tudok róla, hogy részletesen le tudjam írni. Ez nem jelent fejezet késést, mindössze csak szeretném, ha valaki nem szólna be azért, mert nem tökéletesen írtam le mindent. Tényleg szívem-lelkem beleadom az írásba, mégis vannak olyan emberek, akik a motivációmat egyetlen szavukkal eltiporják. Rosszul esik, főleg, ha névtelen az illető. Elmondanátok, miért gondoljátok azt, hogy a blog rossz? És itt bő véleményt értek, nem egyetlen szót, vagy mondatot. Köszönöm Abbie Brighmore-nak utólag is, hogy megvédett, igazán jól esett! Köszönöm neked! Nem is húznám tovább a szót, dalnak Selena Gomez szerzeményét csatoltam. Nem tudom, miért, úgy éreztem, ez illik a helyzethez. Szívesen várok visszajelzéseket, s kellemes olvasást kívánok! Akinek pedig nem tetszik, ne olvassa!

Love, Diana

Love Will Remember

Hogy őszinte legyek, Zayn-t talán még a vártnál is jobban meglepi a dolog. Természetesen én is meglepődtem a levelet olvasva, de az Ő arca teljesen mást tükröz: mintha először elveszett lenne, aztán meg mérges, utána szomorú és aztán ez az egyveleg keveredve. Pár perc csend után megrebegteti hosszú, fekete szempilláit és leáll a föld kémlelésével – helyette engem kezd nézni.
- Hova? – kérdezi úgy, mintha el sem hinné. Őszintén, én sem hiszem el. Hiszen Brazília nem itt van a szomszédban, hogy csak kocsiba pattanjak és idevezessek. A világ másik felén van, ismeretlen emberekkel tele, új kultúrával.
- Tudod, Brazília, tenger, helyes fiúk.. – kezdem sorolni az országról eszembe jutó szavakat. Ám bármennyire is szánom ezt viccesnek, inkább csak ront a helyzeten.
- Ez nem vicces. – felvett műmosolyom azonnal lehervad Zayn szavait hallva. Kezemet gyengéden vállára helyezem, ám amint hozzáérek testét borító ruhájához elkapja végtagomat.

Buzgón szedi lépteit az autó fele. Mielőtt messze kerülhetne utána futok. Nem nézhetem lefagyva, ahogy szó szerint kisétál az életemből. Tudom, hogy most rohadtul utál és meg van sértődve, de meg kell értenie az én álláspontomat is. Nehéz, igen, de szeretném, ha nem úgy mennék el, hogy elítélnek, amiért valóra merem váltani az álmaimat. Pláne nem Zayn. Ő az, aki még ebben a csapatban fontos nekem, és akiben megbízok, s pont Őt veszítsem el? Ilyen könnyen nem adom magam!

- Zayn, állj már meg!- futok, s kiabálok utána, de mintha süket lenne, úgy vágtat tovább. – Meghallgatnád az én álláspontomat? – hangsúlyozom ki az ’én’ szót. Megtorpan. Látom rajta, hogy nagy levegőt vesz, izmai megfeszülnek. Megfordul, így pontosan előttem áll, belenéz a szemembe. Megijeszt.
- A te álláspontodat? Mióta van neked olyanod? Csak azt csinálod, mint mindig: elfutsz a probléma elől. – lóbálja látványosan karjait, ami hétköznapi esetben vicces lenne, de most komoly.

Egyszer volt eddig igazán mérges rám, de már akkor belevésődött az agyamba, hogy milyen, mikor dühös. Pontosan ilyen az arca, a tartása merev, a kezei ökölben vannak. Talán azt kéne hinnem, nem bízik bennem, de tudom, hogy így van. Ha titkolja is, hisz bennem. Ő volt az egyetlen, aki mindig, minden helyzetben mellettem volt, természetesen ezt nem felejtettem el: de amit meg kell értenie az az, hogy nekem is van saját életem, vannak saját céljaim és őszintén belefáradtam abba, hogy a One Direction árnyékában éljek.

- Félretennéd a durcáskodásodat egy percre? Tudom, hogy nehéz, de próbálj megérteni. Próbáld azt látni, mi történt velem itt az elmúlt hónapokban. Harry, Angel, Chris, mindenkiben csalódnom kellett. És azt vettem észre, hogy Te sem foglalkozom már velem, ezért nincs is több okom maradni. Imádok táncolni, és talán ezért és a csalódottságom miatt jelentkeztem erre a helyre. Szeretnék világot látni, új embereket megismerni. Jól érezni magam, de tudod, itt megfulladok. – jobbnak látom, ha teljesen őszinte vagyok vele, még ha tudom is, hogy nem fogja ezt a dolgot egyhamar elfogadni.

- De miért pont Brazília?

- Nem tudom. Régóta vágytam oda, csak sosem volt merszem megpróbálni. Hidd el, hogy én vagyok a legszomorúbb, amiért mindenkit itt kell hagynom, de ez az álmom. Megérthetnéd, gondolom Te is mindent megtennél azért, hogy énekelhess. – szavaim hatnak rá. Hosszas percekig kezével a szája előtt időzik el, aztán a levegőt tenyerébe fújja. Tisztán hallom, ahogy kifújja, majd befújja a levegőt. Aztán, mintha semmi sem történt volna, megfogja a kezem, magához húz és megcsókol.

Ahogy mondani szokás, minden lánynak van egy olyan csók az életében, amikor végigszalad a hátán a hideg, a lábai megremegnek, és úgy érzi, menten összeesne, ha a fiú nem tartaná. Én ezt sosem éreztem, sosem hittem ennek, eddig. Egyszerűen biztonságban vagyok Zayn karjaiban, és erősnek érzem magam.

Talán túl sok az, amit bevállalok, de pont ez tesz picit büszkévé. Nem is emlékszem, volt-e már olyan, hogy büszke voltam saját magamra. Egy hetem van, pontosan hét nap a Manchester-i koncertig, utána utazok. Ki kell használnom ezt az időt. Bármilyen nehéz is lesz, azzal fogom kezdeni, hogy elmegyek Angel-hez, majd Harry-hez és megölelem őket. Leszarom, hogy itt-ott szövetkeztek, nem megyek el anélkül, hogy el ne ásnánk a csatabárdot. Aztán minden egyes lánynak, csapattársamnak megköszönöm az itt töltött időt, ahogy a One Direction tagjainak is. Majd pedig őszintén elmondom Zayn-nek, mit érzek iránta. Hiszen Ő már többször is elmondta, én viszont egyszer sem fejtettem ki. Hirtelen ez az eddig elhanyagolt tényező is kezd nagy űrt vésni a szívembe.

- Zayn – szólok hozzá, miután levegőhiány miatt elválunk egymástól.
- Nincs kedved ma este vacsorázni? – söpör ki egy tincset az arcomból. Most jöttem rá, hogy sosem voltunk még vacsorázni. Igazából, hivatalos randink sem volt soha.
- De szívesen.
- Mondjuk, nyolcra érted megyek, oké? – kis bólintással egyezek bele ötletébe. Kiveszem kezemet szorításából, ami meglepi, de egy mosollyal nyugtázom, semmi baj sincs.
- Előtte van egy kis elintéznivalóm, szóval most megyek lezuhanyzom. Neked gondolom próba van..
- Próba van, de szívesebben segítek zuhanyozni, khm, vetkőzni neked. – kaján mosoly terül szét száján, mire játékosan kezébe bokszolok és a hülye szót morogva orrom alatt elindulok az ajtó fele. Mielőtt távoznék, adok egy puszit az arcára, aztán beírom az ajtót nyitó kódot.

Komolyan veszem Zayn szavait, óvatosságból utánam nézek. Hiába viccelődött, akkor is én kicsit komolyan gondoltam. Mivel senkit sem látok mögöttem, aztán ahogy hazaérek, ott sem ezért kényelmesen a fürdőbe megyek, lezuhanyzom, futtatom át a fésűt tincseimen. Utolsó simításként szorosabbra kötöm cipőmben a fűzőt, leporolom a lábbeli orrát, vállamra veszem fekete sporttáskámat, s indulok is.

Kivételesen kellemes az idő Londonban. Mindössze egy pulcsi van rajtam, s így is találkozok olyanokkal, akik pólókban mászkálnak. Nem fázok, a lágy szellő néha-néha simogatja az arcomat, a fülemben szóló zene pedig teljes megnyugvást ad. A buszon nincsenek sokan. Meg kell mondjam, inkább járok gyalog, mint busszal, de mivel mindenki úgy oda van a nagy piros járművekért, és én is itt lakok sok ideje és azóta sem buszoztam, ezért felszállok. Erősen kapaszkodom, egészen addig, amíg be nem mondják az ismerős teret, ahonnan nincs messze célállomásom. Az ajtó kinyílik, gyorsabban kezdem szedni lépteimet, nehogy elsodorjon a tömeg. Galambok ezrei röpködnek a Trafalgar tér szökőkútjánál. Mosolyogva nézek az őket etető kisgyerekekre, ahogy elhaladok a macskaköveken. A telefonom képernyője Carly Rae Jepsen dalát jelzi ki. Nem szeretem ezt a dalt, de kivételesen visszahelyezem a telefont a zsebembe és ezt hallgatva tovább megyek. Szorosabban magamhoz húzom a táskámat, ahogy a nagy, régi ház lépcsőfokait szedem. Egy kedves öregember, Nathan nyit ajtót. Sokszor jártunk össze Angel-el, emiatt engem is ismernek ebben a házban. A bácsi hatalmas, csontropogtató ölelést ad, szemei csillognak. Csörömpölést hallok a lift felé menve, ezért visszafordulok.

- Várjon, segítek. – veszem ki az egyik fülhallgatót a fülemből és hajolok le a kulcsért, amit Nathan kezébe nyomok.

- Köszönöm, kedvesem. Bár minden ember ilyen segítőkész lenne. Mi van veled, drágám? – valahogy megszoktam a bácsi becézését, és bár picit piszkált, mindig kedvesen mosolyogtam rá.
- Semmi érdekes, jól vagyok, köszönöm. Hamarosan el fogok költözni, ezért is akartam beszélni Angel-el. – a fülhallgató másik fele is kikerül a fülemből. Telefonommal együtt azt is beleteszem táskámba, pillantásomat ismét az öreg férfire szegezem.

- Akkor siess, mert valami fiúval jött. Nagy haja volt. – egyszerre rájövök, Harry-re gondolt. Tényleg nagy haja van, de azért annyira nem. Bár mást nem ismerek, akinek nála nagyobb hajkoronája lenne.
- Köszönöm! – simogatom meg felkarját, aztán integetéssel köszönök el tőle, s indulok neki ismét a lépcsőnek.
- Vigyázz magadra, Jadey! – megtorpanok ezeket a szavakat hallva. Mintha a sosem látott nagyapámtól hallottam volna. Jól esik.
- Ön is vigyázzon magára! – integetek még egyszer. Látom távolodó alakját, ahol botorkál. Melegség tölti el a szívemet.

A harmadik emeletnél a kifulladás határán állok, és alig hiszem el, hogy végre Angel ajtója előtt állok. Türelmetlenül csöngetek kettőt. Ez volt régen is a jelünk, mindig kettőt csöngettem, ezzel tudatva, én jöttem. Bevallom, azt hiszem, nem fog ajtót nyitni – kellemesen csalódom. Az ajtóban Harry áll, aki látszólag érthetetlen képet vág. Amolyan ’én nem csináltam semmit’ nézéssel vizslatja arcomat. Jobban kinyitja az ajtót, közben viszont egyetlen szó sem jön ki a száján. Kezével invitál be a kis lakásba, amelynek nappalijában egyszerre megpillantom Angel-t.

- Jade, Te mit keresel itt? – az éppen rágcsált sütije száján kívül landol, ezzel nevetésre bírva engem és Harry-t is.
- Ássuk el a csatabárdot. Van egy meglepetésem, vagyis bejelentésem nektek.
- Gyere csak! – invitál maga mellé Angel.

Bizonytalanul ugyan, de leülök mellé a kanapéra, ahova nem sokkal később Harry is csatlakozik. Pár pillanatra félni kezdek, ahogy látom a pillantásukat. Csak kíváncsiak, nyugi Jade! Oké, eléggé rosszul érintett a tény, hogy megpróbáltak minden eszközzel tönkre tenni. De a barátaim. A barátaim, ugyanazok az emberek, akik voltak. Angel továbbra is nagyszájú és tudom, hogy Őt is bántja a dolog, ahogyan Harry-t is. Harry sem változott túl sokat, ugyanúgy flörtöl mindenkivel, de persze Angel-re figyel a legjobban. Őszintén kezdek hinni a szerelmükben.

- Szóval srácok, tudom, hogy azt hiszitek, haragszom rátok, de nem. A barátaim vagytok, és olyan döntést hoztam, ami sok mindent megváltoztatott bennem, egyetlen perc alatt.
- Mond már, izgatott vagyok! – Angel-ben ugyanazt az izgatott, sosem nyugodt lányt látom, akit ezelőtt. Ez megnyugtat, és valahogy sírásra késztet. Nem változott. Tekintetem Harry-re téved, akinek gödröcskéi oldalról is kitűnően látszódnak, még ivás közben is.

- Szóval, én kaptam egy lehetőséget, mint önálló táncos. Tulajdonképpen tanítanom kell és fel fogunk lépni ilyen-olyan helyeken. Csak az a gond, hogy ez a lehetőség Brazíliában van. – a göndör énekes szájából szökőkútként érkezik ki a víz. Nem tudom, a reakciójától vagyok-e megdöbbenve, vagy a csendtől, ami Angel felől jön.
- B-b-brazíla? – az énekes miután összeszedi magát és nincs a megfulladás határán, dadogva mondja ki az ország nevét. – válaszként bólintok párat.
- Az messze van. – jó kedvem elszáll barátnőmre pillantva. Próbálok pozitív maradni, de csak most jövök rá, milyen nehéz ez. Talán a végén meg is bánom ezt a döntést.
- Messze van, de addig még van egy hetünk. Használjuk ki. Számoljuk a napokat, és minden nap tegyünk valami olyat, amit rég szerettünk volna. Például, én szeretném átfestetni a hajam. – időközben rájöhettem volna, a viccelés nem megy nekem. Azért próbálkozom utoljára. Harry és Angel tekintete is rajtam pihen, várva valami lehetetlenre. Talán arra, hogy azt mondjam, átvágtam őket, vicc ez az egész. Sajnos nem az, halálosan komoly. A körülöttünk beálló csend csontig hatol. Kezdem rosszul érezni magam.
- Hát, akkor menjünk. Festessük át a hajad. – váratlanul ér barátnőm ajánlata, de belékarolok, ezzel jelezve, miattam mehetünk. Harry minket figyelve elhelyezkedik a kanapén, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy itt hagyjuk. Utolsó csókot váltanak, aztán utunkra indulunk.

Sosem beszéltem ilyen őszintén Angel-el, mint ezen az utón. Ahogy keressük a fodrászatokat, ahova nem kel időpont olyan tényekre jövünk rá, amiket rég észre kellett volna vennünk. Angel bocsánatot kér mindenért, én pedig elfogadom. Sok-sok keresés után végül találunk egy üzletet, ahol szívesen fogadnak. Spontán ötleteinkkel árasztjuk el a fodrászt, az olyanokat, mint a pink, kék vagy neon zöld átmenetes haj viszont kihagyja. Végül egyszerű, barna szín mellett döntünk, a végén picit világosabb átmenettel.

Valahogy kezdem érezni, hogy változom. Eltekintve a külsőtől. Hihetetlen, hogy az ember mennyi mindent át tud értékelni akár egyetlen nap alatt is. Fordulóponthoz érkeztem: olyan ponthoz, amitől fogva önálló és erős leszek. Igazán, őszintén, tényleg. Felszegett fejjel fogok állni, akárhányszor tipornak belém. Kizárt dolog, hogy ezután hagyjam magam.

A fodrász után elbúcsúzunk egymástól. Hazafele veszem az irányt, ahova igyekeznem is kell, hiszen nemsokára vacsorára kell mennem. Na jó, addig van két órám, de elkészülni annyi bőven elég lesz.

Talán mondanom sem kell, a gyomrom már a gondolattól is görcsbe rándul, hogy ma randim lesz. Fogalmam sincs, miért, de rettentően izgulok. Talán Zayn miatt, talán amiatt, hogy gyakorlatilag ez az első, igazi randink. Mindenesetre remegő lábakkal állok a tükör elé, utolsó pillantást vetve a ruhámra. A csapnak támaszkodva húzom fel lábamra a színben hozzá passzoló magas sarkút. Minden rendben lesz, nyugalom. Minden rendben lesz.

Telefonomat böngészve várom, hogy az amúgy idegesítő csengő hangja megszólaljon, de csak nem akar jönni. Óráknak tűnik a várakozás, közben egyre idegesebb leszek és inkább kezem tördelésébe kezdek. Majdnem leesek az előszoba szekrényéről, amelyen eddig pihentem, mikor végre meghallom a hangot. Nagy levegőt veszek, és ajtót nyitok. A lélegzetem is eláll Zayn-t látva. Kicsit túlzás, de az átlagosabbnál is jobban néz ki. Túl jól.

- Hűha – ennyi szalad ki Malik száján miután látványosan végigmér engem. Bambán elmosolyodom, ezzel egyidőben el is pirulok. Ragaszkodóan fogom meg a kezét, s az ajtó bezárása közben sem engedem el. Hiányozni fog a keze szorítása, a szemei, a mosolya, mindene. Most kezdem érezni igazán, milyen gyorsan pörög a világ. Attól a pillanattól kezdve, hogy megfogtam Zayn kezét minden felgyorsult. Már nem csak a percek, hanem a napok is pörögtek, s közben nekem egyre kevesebb időm maradt…