Chapter 23. - The letter

Kedves olvasók!

Őszintén szólva magam sem tudom, hol kezdjem a magyarázkodást. Lehet, hogy sok embernek csalódást okoztam – sőt, biztos -, és az is lehet, hogy néhányan örültek amiért nem jelentkeztem. Ha valaki nem olvasta volna el az előző bejegyzést, amely a ’Break’ címre hallgatott, az kérem legyen figyelmes. Szerintem elfogadható érveket hoztam fel, mégis sokan kérdezték miért szüneteltettem a blogot. Van az, amikor az író már csak ír, de nem érzi magának a történetet. Magam is belegabalyodtam a sok-sok szálba, az eseményekbe és nem tudtam, hogyan tehetnék egy olyan eseményt a történetbe, ami ha képletesen is, de feltartja az „Állj!” táblát és megforgatja az eddigieket. Végül nagy elhatározásra jutottam a történettel kapcsolatban. Gondolom sokan érhetetlenül fogtok állni a fejezet előtt, hogy miért ezt választottam és előre látom sokaknak nem fog tetszeni. Viszont most teljes mértékben úgy gondolom, ez a csavar kell ahhoz, hogy Jade személyisége épüljön, a Be Alright pedig visszatérjen a régi kerékvágásba. Azt megértem, hogy páran le is iratkoztak a nagy várakozás miatt, elnézést kérek, de ez nagyon kellett, mert akkor, amikor elhatároztam, hogy szünetet tartok nem tudtam volna írni ezt a történetet. Viszont, ahogy az előbbiekben írtam, nyitottam egy új blogot, ami nagyban más, mint ez, szóval ha valaki esetleg nem szereti ezeket az érzelgősebb dolgokat, azt szívesen várom: Save Me – Ments Meg. A chatben lévő összes üzenetet kitöröltem, fejlécet gyártottam, a szereplők képeit lecseréltem, ahogy oldalra egy kis idézetet is írtam. Ezután is menni fog tovább a történet, pusztán egy másik városból követhetitek végig Jade életét és annyit ígérek, hogy a One Direction sem fog eltűnni a képből. Nos, remélem ennyi idő után is szívesen fogadtok és köszönöm a támogatásokat a szünet alatt is, sokat jelentett a pár szép szó, amit kaptam, erőt adott. Ismét itt lennék hát a folytatással, jó olvasást kívánok! Apropó, a részek ezek után keddenként fognak érkezni!

Love, Diana

Wake Me Up

2013. március 3-4.

Jade Bennet

Ide-oda forgolódtam egész este. Amint vége lett a koncertnek és hazaértem szó szerint beugrottam az ágyba. Először csak nyitott szemmel bámultam ki a fejemből, aztán belegondoltam, mi lett volna, ha Harry lebuktat. Őszintén, elég nagyot csalódtam benne. Persze, szerelmes, mégsem tudom elképzelni, hogy ennyire szeretné Angel-t. Próbálok nem sírni, s eddig ez egész jól megy. Ürességet érzek magamban. Szégyellem magam. Voltam olyan kis becsapható, hogy bedőljek Chris-nek. Na jó, Harry-nek is bedőltem, de ez azért nem segít sokat a helyzeten.

Meguntam. Meguntam, hogy mindig én vagyok a kitaszított, akit ripityára törnek. Nincs nekem ehhez se kedvem, se erőm. Szeretnék ezután magasra emelt fejjel tekinteni a világra és értékelni azt, amim van. Hamarosan Manchesterbe megyünk, én pedig fél éve nem láttam a szüleimet, s szeretném ha ezúttal nem az összetört lány, hanem az erős és boldog Jadey-t látnák, aki büszkévé teszi őket. Ezzel a motivációval törlöm meg a szemem és fordulok a másik oldalamra. Hát, ha nem derül ki ez a dolog kettőnk között nem lesz akkora gond belőle. Kapj észhez, Jade! Ez nem Te vagy! Kötelességem elmondani minimum Zayn-nek, még ha megutál is. Biztos, hogy ez lesz belőle, amennyire ismerem magamat és az életemet.

A csengő jellegzetes hangja ébreszt fel félálmomból. Magamra tekerem az ágy mellett pihenő köntöst, belebújok a papucsomba, és lassan csoszogok ki a konyhába. Lopva pillantok a falon lógó kis órára, ami éppen hajnali kettőt mutat. Álmosan túrok bele hajamba, s majdnem nekiesek az ajtónak. Alig látok, így meggyűlik a bajom a zárral, aztán pedig milliókat pislogok, mire kitisztul ki áll előttem.

- Zayn, Te itt? – valójában korántsem a jelenléte lep meg, hanem az időpont, amelyben érkezett.
- Beszélnünk kell. – erőszakosan szakítja át a kezem által tartott gátat és lép be a lakásba.

Értetlenül nézek rá, megrántom a vállam, majd becsukom az ajtót és követem az útját a nappaliba. Még le sem ülök, de máris távolságtartóan arrébb helyezkedik pár centivel a kanapén. Valójában próbálok én is távolságtartóan s hűvösen viselkedni vele, nekem ez azonban nehezebben megy.

- Mi történt? – kérdésemre még jobban összehúzza magát. Tekintetével cipője orrát pásztázza, kezeit idegesen tördeli. Egy pillanatra nagyot dobban a szívem, hiszen minden lehetőség eszembe jut. Mi van, ha valakinek baja esett? Vagy neki van valami baja? Elhessegetem ezeket a gondolatokat, s próbálok nyugodtan nézni a mellettem ülő fiúra.
- Figyelj, nem fogok kertelni, rendben? Kimondom egyszerre, úgy könnyebb lesz. – hiába igyekszik nyugodtnak mutatni magát, mellkasa szaporán fel s le, kezeit egyre erősebben tördeli és mielőtt ismét hozzám szólna nagy levegőt vesz. – Szóval – látom rajta a bizonytalanságot, amelyet hatalmas nyelésekkel igyekszik leküzdeni – lefeküdtem Angel-el. – tágra nyílt szemekkel bámulom Őt pár másodpercig.

Nem érzek semmit. Nem vagyok csalódott, nem fáj és nincs kedvem minimum vagy Őt, vagy Angel-t szétverni. Talán a lelkiismeretem az egyetlen, ami jelenleg bekapcsol, és észveszejtően kiabálja azt, hogy ’Mond már el neki, Te barom!’. Ha Zayn bevallotta, nekem is menni fog. Hiszen, ha úgy nézzük, így ötven-ötven az állás, nemde?!

- Zayn – sóhajtok nagyot, amitől különös csillogás támad a szemében – köszönöm, hogy ezt elmondtad.
- Nem is haragszol? – tekintete már nem a padlót, hanem az én arcomat fürkészi. Meglepettnek látszik.
- Nem, mert az igazság az, hogy én is lefeküdtem valakivel. – erőm nincs kimondani az illető nevét, de erre sok szükség nincs is. Maliknak egyszerre leesik, és mint egy őrült kezd fel-alá mászkálni a szobában, aztán esik nekem.
- De rohadt jó, hogy ez most kiderült. – a mondatot halkan kezdi, aztán egyre hangosabban hányja ki a szavakat, míg végül már üvölt. Először azt gondolom, nem is nekem, hiszen háttal áll és rugdossa a szőnyeget, aztán rá kell jönnöm: nekem szánta. Figyelem, s hallom, ahogy pár szitkozódást elmond félhangosan, aztán kisebb hangerővel szinte magában káromkodik tovább.
- Most nem értem, mi a bajod Zayn. – vállára helyezem egyik kezemet, ezzel próbálva nyugtatni. Akcióm sikertelen, amint bőröm hozzáér kabátjához arrébb áll pár lépéssel, továbbra is nekem háttal.
- Ó, nem érted? – talán jobb lett volna, ha háttal marad, hiszen ahogyan vonásait felfedezem, mérhetetlen dühöt látok. Ahogy levegőt vesz, és erőltetetten nyel néha feltűnik egy-egy ér a nyakában, hegyként kidudorodva. – Az a bajom Jade, hogy bármennyire is lökhetem neked a szöveget arról, hogy lépj tovább Te rohadtul nem ezt teszed. A múltat látogatni szoktuk és nem benne élni! Ezek szerint neked ez nem jut el az agyadig! Nem is tudom, hogy mérges vagyok-e vagy csak szimplán arcba csapnálak ezért.

- Rajta, tedd meg! – fogalmam sincs, mi zajlik le bennem, de valami most tényleg megváltozott. Kiállok magamért. – Gyerünk, nyugodtan verj meg, mondj el minden baromnak, aztán fuss Angel-hez meg Harry-hez és újságold el nekik, hogy sikerült a tervük.
- Mi? – nyugodtabbnak látszik, ám ezzel a nyugodtságával ellentétben kezdek egyre idegesebb lenni. Legszívesebben én csapnám Őt arcba, ne már, hogy fordítva legyen.
- Jól hallottad. Lehet, hogy annyira ragaszkodtunk egymáshoz, hogy észre sem vettük, hogy valójában nem is szeretjük egymást. – a szavak egyszerűen, könnyen jönnek ki a számon, mintha jelentősége sem lenne ennek az egésznek. Talán nincs is.

Feladtam. Feladtam ezt az egészet köztünk, mert valljuk be, nem vagyunk egymáshoz valók. Egyre jobban úgy érzem, kihasználnak és egyéniség nélküli személy vagyok egy híres tinibanda árnyékában.

Mindig is szerettem táncolni. Mindegy volt mikor vagy hol, táncoltam. Kiskoromban írtam egy listát, amin tíz dolog szerepelt. A listát amolyan bakancslista szerűségnek tartottam, ám akkor elneveztem „Jadey kívánságai”-nak és gondosan összehajtva minden nap a zsebemben hordtam. Ebből a listából az első két pont valóra vált: a tánc, s az, hogy bejárhatom a világot. A ’legyen szárnyam és egyszarvúm’ értelmű pontokon kívül egyetlenegy volt, amit igazán komolyan gondoltam már akkor is, tíz éves fejjel. Ez pedig a világ bejárása volt, egyéni táncosként. Tanítani a fiatalokat, más táncosokat, találkozni új emberekkel.

Először örültem a One Direction adta lehetőségnek. Hiszen ki ne ölne azért, hogy az öt srác táncosa lehessen? Én is ölni tudtam volna régen egy ilyen lehetőségért, de megváltoztam. Burokban érzem magam, így két év után. Végigtáncoltam egy világkörüli turnét, most pedig még egyet végig fogok. Bár ezzel kapcsolatban vannak kételyeim. Nem élvezem a turnét, kifáradtam és nem ez az, amit csinálni szeretnék.

- Jade, én szeretlek. – gondolataim sorából Zayn jól ismert, erős hangja szakít ki. Arca túl közel van, olyannyira, hogy ajkaival épp súrolja orromat. Kezébe fogja arcomat, s lágy csókot lehel ajkaimra.
- Ne hidd, hogy én nem. De idő kell nekem. Szerintem ezt most fejezzük be. Felejtsük el egymást. Kérlek, menj el. – mielőtt akár levegőt is vehetne és reagálhatna a történtekre karon ragadom és szabályosan kituszkolom a lakásból. Utoljára találkozom barna szemeivel, mikor szinte rávágom az ajtót. Vagyis rávágnám.
- Ha most elküldesz, örökre kilépek az életedből. – szavai visszhangoznak fejemben. Tehetetlenül állok félig nyitott ajtóval előtte. Végül a szomszéd néni töri meg a köztünk ülő csendet és jól ismert magas, de vékony hangján elküldi a fiatalember Zayn-t haza. Ahogy becsukom az ajtót sós könnyek százai kezdik beborítani arcomat, s tehetetlenül ülök le a földre.

Egész éjjel le sem hunyom a szemem, bár az sem lett volna sok, amennyit aludni tudtam volna hétig. Az ölembe veszem a laptopomat, s szorgosan írni kezdek. Írok egy önéletrajzot, s mikor befejezem az utolsó bekezdést és a levél címzettjének nevét is beírom rányomok a küldés gombra. Nagyot sóhajtok, mikor rájövök, mit is tettem. Kell egy esély. Kell egy esély élni, kell egy esély a harmadik pont valóra váltásához.

Miután eszek egy kis reggelit és felöltözöm a próbaterem felé veszem az irányt. Semmi jóra nem számítok a mai naptól. Gondol a fél csapat, tudja mi történt és még ha meg sem jegyzik, a pillantásuk el fog árulni mindent.

Szokatlanul napos idő van Londonban, én azonban csak a fejemben járó zenére tudok koncentrálni. Ezt a dalt táncoltuk el hónapokkal ezelőtt, amikor minden rendben volt. A különbség mindössze annyi, hogy ez a spanyol verziója. Amíg szeretsz engem…

Az öltöző fele senkit sem találok, amit furcsállok, de aztán megnyugszom hangokat hallva cipőm kötése közben. Mosolyt erőltetve arcomra libbenek ki az öltöző ajtaján, ám ahogy meglátom, kik beszélgetnek, megtorpanok. Zayn és Angel a folyosó végén suttognak. Angel a falnak dőlve figyeli az énekes lépéseit. Karján feltűnnek a terepminták, s meglepve vizslatom a kabátot. Az ismerős kabátot, ami Zayn kabátja. Nem sok idő kell, amíg kiszúrnak. Tekintetünk egy percre találkozik, aztán tovább is állok. Fáj, legalábbis fájdalmat érzek belül.

A többi táncos felkapja fejét érkezésemre, páran meg is kérdezik, jól vagyok-e – igennel válaszolok. Aztán mintha semmi sem történt volna, lehuppanok a földre és onnan nézem, ahogy a többiek lelkesen próbálgatnak új mozdulatokat, gyakorolják az eddig tanult koreográfiákat és a legfontosabb: élvezik ezt az egészet.

Abban a pillanatban, ahogy Angel és Zayn belépnek, megfagy a levegő. Mindenki őket figyeli, aztán pedig engem. Én összeszedve minden bátorságomat és erőmet felállok, és magabiztosan sétálok a terem közepére.

- Úgy látszik, van ma egy vendégünk. – próbálok laza maradni, bár lazaságom korántsem természetes. Kikötöm a pulcsimat, aztán ledobom a földre. Zayn helyet foglal a tükör előtt, az egyik sarokban, pontosan úgy, hogy ne zavarjon. – Darcy, Angel, Love Me Like You Do. – parancsolok a lányokra, akik futva állnak be mellém. A Love Me Like You Do koreográfiája volt az első, amit közösen találtunk ki, s mivel Darcy eredetileg klasszikus táncos főleg ilyesmi lett.

Jól éreztem magam. Mintha az agyam kikapcsolna, mikor táncolok, és ösztönösen rakná össze a mozdulatokat. Csak nézem magam a tükörbe, de nem arra koncentrálok, hogy mit teszek, mit hoz a ritmus. Egyszerűen imádok táncolni. Elmagyarázni sem tudom, miért. A véremben van, nem tudok ellene mit tenni. Egyszerűen csak jön, szívből. Azt mondják az első igaz szerelem sosem múlik el, s ez nekem a tánc volt.  Akár a világ minden kövét is megmozgathatnám, de akkor sem múlna el a szenvedély, ami minden egyes adott dalnál hajt.

A próbát egy One Direction dallal, méghozzá a Truly, Madly, Deeply-vel folytatjuk, aztán végzünk is. A napokban nem igazán sokat erőltettük magunkat. Minden koreográfia kész van, elvileg próbálnunk sem kéne már, de azért gyakorolni még szoktunk a nagyobb koncertek előtt.

- Ügyesek voltatok. – nagyobb lelkesedéssel állok a két lány elé, a többieket is megdicsérem, annak ellenére, hogy csak néztek minket. Vállamra dobom a terem végében pihenő szürke pulcsimat, majd sietősen távozom – nem elég sietősen.

Valaki megragadja hátulról a karomat, mire én kővé fagyva állok és várom a többi lány szétszéledését. Csak olyan értetlenek, mint én. Talán még jobban elveszettnek érzik magukat ebben a Zayn témában, hiszen sok mindenbe nem avattam be őket régóta, pedig Ők a családom. Eddig mindent tudtak rólam.
- Mit akarsz? – miután az utolsó élő lélek is elviharzik 180 fokos fordulattal pontosan szembe találom magam az énekessel.
- Nem akarok kiszállni az életedből.
- Elkéstél. – csavarom ki kézfejem szorításából. Elszóltam magam. Egyáltalán említeni sem szerettem volna a tervemet. Talán nekem is még túl nyers és friss, és ha igennel érkezik vissza a levelem akkor fogom majd fel igazán.
- Ezt hogy érted?
- Mindegy.. – igazából teljesen mindegy mit mondok most neki, csak szeretnék kikerülni a látóköréből és elmenni messze.
- Hazavihetlek? – habozva állok kérdése felett. Úgyis tudja, hogy igennel fogok válaszolni, ezért egy bólogatással adom inkább tudatára álláspontomat.

Miután visszaöltözöm az utcai ruhámba Zayn fekete autója felé vesszük az irányt. Továbbra sem fényes sofőr, sőt, mintha bizonytalanabb is lenne, mint volt. Halál csend uralkodik körülöttünk, miközben a párát törölgetem az ablakról néha elcsípem félig rajtam lévő tekintetét. Tényleg nem szeretném kihasználni Zayn-t, mégis jól esik a gesztusa. Amint hazaérek és megérkezik a posta, úgyis kiderül, hogy lesz ez tovább – feltéve ha a sürgősségi levelem tényleg sürgősen érkezik a világ másik feléről.

Tudom, hogy ezt nem kéne. Nem kéne itt hagynom mindenkit a turné közepén, de nem tudok a többiek szemébe nézni. Szívem-lelkem beleadtam ebbe a munkába, de mostanság kevésbé érdekel és hoz lázba ilyen-olyan koncert. Korántsem szívből táncolok már, itt legalábbis nem. Úgy érzem, ha nem török ki megfulladok ebben a burokban, ami Londonban körbevesz.

Manchester után és miután a szüleimet is meglátogatom, elmegyek. Biztos vagyok a válaszban, hiszen hosszú hónapok óta húznak. Egy kis kétely ugyan van bennem és félek is, mit fognak ehhez szólni és mi lesz, ha mégis egy ’nem’ fog várni a fehér papíron.

Minden akkor kezdődött, mikor a menedzser kieszelte ezt a tökéletes tervét. Ám nem is érdekeljük már igazán, hiszen most Harry és Angel között fonogatja a szálakat és mivel nagyon Zayn zárkózottsága miatt sem sikerült a nagy tömeghisztériát összehozni lemondott rólunk. Aztán jött Chris, aki egy kőbunkó én mégis mindig bedőlök neki. Azt hiszem, talán pszichiáterhez kéne fordulnom. Meg is tenném, ha nem lenne most egy lehetőségem.

A csendes út hamar véget ér, bánatomra azonban Malik a ház bejáratáig is elkísér. Kénytelen vagyok előtte kivenni a postát. Kíváncsian és idegesen bontom fel a borítékot, melyen a Brazilian Dance Academy felirat áll.

Kevés ember kap lehetőséget arra, hogy egy olyan ország legnevesebb akadémiáján taníthasson, mint Brazília. Számomra sem tudom, honnan jött ez a hely, s mióta állok ilyen nagy barátságban az ottani vezetőséggel. Talán egy éve, hogy beadtam a jelentkezésemet és akkor aktívan leveleztem az egyik ottani tanárnővel, aki mellesleg szintén csak két évvel idősebb nálam. A kupaktanácsainkon kívül sosem beszéltünk a tanításról.

Lehet, hogy butaság, de én ebben az országban láttam a menedékemet tegnap este. Hihetetlen, mire képes a posta, ha sürgősségi küldeményről van szó. Csak álmodoztam arról, hogy eljuthatok akár egy ilyen helyre – mert hiszen ez egy neves akadémia, másrészt a világ másik felében van.
Nem tudom, mit fognak szólni a többiek. Angel, aki alig tudott erről az egészről valamit és amikor már beadtam volna a derekam visszatartott. Zayn, akit most készülök itt hagyni. Az egész banda, a táncosok, a szüleim, akik sosem akarták elengedni a kicsi lányukat messzire. Nem ítélhetnek el azért, amiért ekkora lehetőséggel élek.

- Mi van a levélben? – szegezi rám érdeklődve csillogó szemeit. Nagyot sóhajtok. Hát, most vagy soha. Ezt akartam, ezért küzdöttem. Bár reggel könnyebbnek tűnt. Sokkal, sokkal könnyebbnek.
- Zayn, én elköltözöm.
- Hova? – az agyam türelmetlenül bogarássza a térképet, számolgatja a kilométereket, a légvonalbeli távolságot, de konkrét számadatra sosem jut: csupán annyira, hogy nagyon messze van.
- Zayn, én Rio De Janerio-ba költözöm.