Chapter 22. - Truth will be discovered

Kedves olvasók!

Rengeteg, de talán még annál is több mondanivalóm van, pontosan ezért megpróbálom sorba szedni mik is kavarognak a fejemben. Az első az éppen aktuális hír, azaz a Google Reader megszűnése. Nem nagyot hittem el ezt, egészen pár nappal ezelőttig, mikor olvastam Diana Brunwin bejegyzését. Természetesen a jelenleg működő két blogomat hozzáadtam a Bloglovin-os profilomhoz, így ott is tudjátok követni mind a Be Alright-ot mind a One Love-ot egyaránt. Ha továbbra is szeretnétek értesülni az új bejegyzésekről, a Be Alright-ot ITT követhetitek Bloglovin-on. Emellett nagyon fontos, hogy Ti, mint olvasók és fanfiction írók szintén csatlakozzatok ehhez az oldalhoz, hiszen így továbbra is nyomon tudjátok követni a rendszeresen olvasott blogok bejegyzéseit. Ezután bele is kezdenék a bloggal kapcsolatos mondanivalókba, megjegyzésekbe. Az előző fejezetnél kértem, hogy írjátok el, mi a gondotok, min kéne változtatnom. Őszintén örülök, hogy kaptam igazi visszajelzéseket és a héten próbáltam is ezen kicsit agyalni és átgondolni a történet folytatását. Tényleg nem akarok szappanoperát keverni, ezért is igyekszem ezután kevesebb szomorú részt írni, vagyis legalább minimális mennyiséget a szenvedős részekből. Zayn szemszögével folytatnám a történéseket, ha már Jade-et sikerült megutáltatni Zaynt is utáltassuk már meg. Nem, nem ez a szándék vezérelt. Próbálok ezentúl egyenlő figyelmet fordítani a történésekre és érzésekre egyaránt és kicsit kevésbé komolyan venni az érzelgést. Ilyen típus vagyok, ezért nehéz és bevallom, kicsit vonakodva is álltam neki a fejezet írásának, ami nem lett olyan hosszú mint szokott, késtem is egy napot, de remélem elégedettek lesztek vele. A csatolt dal Chris Brown szerzeménye, én imádom, volt egy időszak az életemben, amikor ez kitűnően illett rám. Az emberek külsőségekből és hallásból ítélnek, anélkül, hogy ismernének és tudnának is rólad valamit. Na ez nem tudom hogy jött, érdekesnek tartottam leírni. Jövő szombaton nem tudok jönni a folytatással, ugyanis egy hétre elutazom, ezért próbálok még pénteken új fejezetet hozni! Nem is húzom tovább a szót, szívesen fogadom mindenki véleményét, akár pozitív, akár negatív és a pipákkal is ugyanígy vagyok! Aki nem értesült az új blog információiról olvassa el a One Love-on közzétett morzsákat és ne feledkezzetek meg a Bloglovin-os követésről sem!

Love, Diana

Don't Judge Me

Zayn Malik

Valahogy előre éreztem, hogy Harry és Angel sántikál valamiben. Már amikor Harry magához hívta Jade-et, azzal az indokkal, hogy valami fontosat szeretne mondani. Csak remélni tudom, hogy Jade nem esett bele eme két szörnyeteg hálójába, velem ellentétben.

Tudom, hogy hülyén cselekedtem és valószínűleg Jade sem értette, miért voltam olyan mogorva vele. Ha tudná, mi történt biztosan kiakadna. Nem, tulajdonképpen el sem tudom képzelni, hogy érné ez Őt..

Sosem voltam a nagyon-nagy hűségemről és odaadásomról híres, de nála ezt mindenképpen meg akartam tartani. Úgy érzem, szeretem Őt és elfogadom úgy, ahogy van. Néha kicsit túlaggódja a dolgokat és azért sem lép tovább – nem tudom, hogy ezzel engem szeretne-e idegesíteni – mégis szeretem. Egyszerűen szükségem van arra, hogy lássam, az érintéseire, az illatának érzésére, mindenre, ami hozzá kapcsolódik. Az élete része szeretnék lenni. Az élete fontos része.

- Jade, mondd el inkább Te! – mindenki kíváncsian figyeli Harry-t és Jade-et. A göndörke láthatóan nincs zavarban, ám a mellette lévő lány annál inkább. Tisztán kivehető arcának minden rezdüléséből, hogy izgul és fél. Kezdek kicsit ideges lenni én, pedig okom igazán nincs.
- Én.. – kezd bele dadogva mondatába, aztán nagy levegőt vesz és tisztán kezd beszélni – csak meg szeretném köszönni a ma esti koncerten nyújtott teljesítményeteket. Tudom, hogy nem táncoltam végig, hiszen rosszul voltam, de köszönöm nektek! – szíve kalapálását több kilométerről is lehetne hallani, miközben fogalmam sincs, miért izgul ennyire. A hallottak után Harry arcáról lehervad a mosoly, majd tapsol kettőt és komoly tekintettel elküld minket.

Jade felé indulok, aki csatlakozik a többi táncoshoz. Harry mérgesen állít meg és erősen nyomja bele kezembe az ujjait, úgy húz félre pontosan mielőtt odaérhetnék a hangosan csiripelő lánycsapathoz. Értetlenül meredek Styles zöld szemeibe, majd tekintetem karomat szorító kézfejére téved, jelezve ezzel, engedjen el. Miután leveszi rólam végtagját fél lépéssel hátrálok tőle.
- Malik, Malik, Malik. – kántálja el nevemet háromszor azzal a pillantással, amellyel az ember lelkébe is belát. Pontosan tudja, hogy nem olyan típus vagyok, aki sokáig tudja tartani a száját. Előbb-utóbb el fogom kotyogni, már csak bűntudatból és szeretetből is. Vicces nem, hogy az ember pontosan azzal tesz ilyet, akit szeret? Hát egyáltalán nem az! Harry ismer engem, tudja a gyenge pontjaimat, s talán ez esetben én vagyok a hibás, hogy hittem és bedőltem neki.
- Mit akarsz Styles? – vetem oda neki flegmán, mikor tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom megfélemlíteni.
- Óvatosabban a hangnemmel Malik. Az igazság egyszer úgyis kiderül, ha akarod, ha nem. De jobb, ha te vallod be mielőtt én kotyogom ki Jade-nek. – szinte kislányosan nagyokat pislogva meredek távolodó alakjára. Sosem hittem volna, hogy Harry lesz az, aki ellenem fordul majd ráadásul egy értelmetlen szerelemért.

Ne magyarázza meg nekem senki sem, hogy Harry tényleg szerelmes Angel-be. Olyan nincs. Ha szerelmes belé nincs olyan, hogy ilyen gonoszan játszik velünk, miközben azoknál, akik tudnának is valamit tenni az ügy érdekében nem jelentkezik. Nem létezik, hogy elfogadja a dolgot, ami napokkal ezelőtt történt köztem és Angel között, ha szerelmes belé. Egyszerűen ez lehetetlen. Az előny viszont az, hogy én is rendesen kiismertem lassan három év alatt a göndör énekest. Tudom, hogy nem adja fel könnyen a dolgokat és ez is egy újabb kaland neki. Mindössze azt nem értem, miért játszik így, amikor megígérte, hogy összefogunk. Szép kis összefogás, mondhatom.

Miután jéggé fagyott testem ismét visszatér eredeti állapotába a lányok felé veszem az irányt. Mielőtt azonban odaérnék elfordulok. Hogy nézhetnék így Angel és Jade szemébe? Fogalmam sincs mit tegyek és ez rettentően irritál.

Segítségre van szükségem. Egy megértő barátra, aki nem ítél el, és értelmes tanácsot tud adni. Miután átöltözök, hurrikánszerű gyorsasággal hagyom el az arénát, ami megszokott módon ismét nehézkesen megy. Mire sikerül beülnöm az értem küldött hatalmas, fekete autóba a fejem kong a sok sikítástól. Sosem voltam oda a hírnévét, mostanában pedig a fenébe kívánom az egészet. Egyetlen nyugodt napot szeretnék fotósok, rajongók és kétszínű barátok nélkül, amikor egyenesbe hozhatom, amit mostanában sikerült elrontanom. Hiszen lehet, hogy fiú vagyok, mégis kavarognak bennem az érzések. Talán hallgatnom kéne Harry-re és el kéne mondanom az igazságot, mielőtt késő lesz? Őszinte ember vagyok, s talán azért titkolom még mindig, mert nehéz bevallani.

Vannak olyan személyek, akiket nem szeretnél elveszíteni. Lényegtelen, hogy családtag, barát, ismerős, ahogyan az is, mióta ismered. Lehet, hogy két hete ismered, mégis a szívedbe zártad. Ez magától a személytől jön. Ahogy mondani szokás, elfelejtheted a közös emlékeket, a neveket, de az érzést amit mások kiváltottak belőled sosem. Gyerekesen hangzik, de ezért hazudok és titkolózok. Magamnak ásom a vermet, amibe aztán magammal rántok sok-sok embert is. De legfőképp rajtam fog csattani az ostor.

- Mr. Malik! – a sofőr szólítgatására kapom fel a fejem.

- Nem vinne inkább egy nyugodt helyre? – hadoválok összezavartan. Semmi kedvem a többieket hallgatni. Gonosz dolog, de úgy érzem, most kifejezetten irritálna Louis ökörködése, Liam törődése, Harry-ről nem is beszélve. Imádom őket, de néha nekem is túl sok az Ő energiájuk.

Nagy levegőt véve küldök egy üzenetet Niall-nek, miszerint találkozzunk a Green Parknál tíz perc múlva. Hatalmas sóhajom a sofőrnek is feltűnik és kíváncsian fordul hátra én viszont fejem biccentésével jelzem, inkább az utat figyelje. A Green Park az egyetlen hely, ahol jelenleg nyugodtan beszélgethetnénk és tekintve, hogy kint korom sötét van az sem lesz akadály, hogy felismernek.

Néha igazán irritál a tudat, hogy bárhova megyek, ismernek. Bármit teszek tudják, hogy én voltam és lényegtelen hol vagyok éppen, valaki mindig hozzám jön és aztán érkezik az invázió. Az első pár hónapban, sőt az első évben igazán élveztem, hogy kiszolgálnak és mindenki a kívánságaimat lesi, most viszont legszívesebben ismét lennék az egyszerű, Bradford-i Zayn, mintsem a világhíres Zayn. Biztosan hiányozna a sok lány, a sok bíztatás, de egyes részeit a hírnévnek kifejezetten a hátam közepére sem kívánom. Idegesít, sőt, néha megfélemlít is. Annyi ember szaladgál odakint a nagyvilágban, sosem tudhatod ki az, akiben igazán bízhatsz. S ez is egy árnyoldala a hírnévnek. Egyre kétlem, hogy lennének igazi barátaim: a bandán belül még biztosan vannak, de a való életben, abban, amely nem a One Direction körül forog egyetlen egy lény sincs, aki igazán megértene és akihez fordulhatnék.

Mielőtt elindulok a park sötétjébe gondosan körbenézek. Sehol senki, elővigyázatosságból azonban fejemre húzom bő, fekete pulcsim kapucniját és így vágok neki a sötétnek. Az első pár lépésem bizonytalan, alig látok a sötétben, szemem azonban lassan megszokja az éjszakát, és könnyen kiszúrom a legközelebbi padot. Emlékszem kiskoromban mindig féltem a sötétben és minden este sírtam, mikor anya elfelejtette égve hagyni az ágyam mellett pihenő kis lámpát. Olyan, mintha tegnap lett volna. Mintha tegnap vágytam volna arra, hogy énekelhessek az egész világnak. Ne csak a szüleimnek, a testvéreimnek, hanem mindenkinek. Most hogy ez az álam valóra vált örülnöm kéne. Örülnöm kéne, hogy hallathatom a hangom – ezt is teszem a színpadon. Ám mikor civilben játszódik a dolog, sokkal nehezebb.

Végtelen gondolkozásomat Niall ír akcentusa szakítja meg. Pislogva tekintek fel a padról és máris azt veszem észre, hogy szőke barátom mellém ült és kíváncsi tekintettel méreget, nem szólva egy szót sem.

- Szükségem van a segítségedre. – töröm meg végül a csendet. Hangom érdesen hat a park nagy csendjében és sötétjében.
- Mi történt, Zayn? – teszi fel kézenfekvő kérdését. Nem is tudom, miért lepődök meg szavain, hiszen vártam egy ilyesfajta vallatást, mégsem készültem fel értelmesen válaszolni. Így hát bőszen keresve a betűket meredek magam elé.
- Nagy baromságot csináltam.
- Pontosabban? – az ír fiú szemöldökei feljebb kúsznak. Biztosra veszem, kíváncsiságát sokban nem fokozhatom már. Talán magam miatt nehéz elmondanom neki mi történt. Bízom benne, tudom, hogy nem ítélne el, ennek ellenére félek.
- Az nem lényeges, hogy mit. Kell a segítséged, ennyi. – kérlelem agresszívabban. Inkább utasításnak hangzik, mint kérlelésnek engem azonban az utóbbi szándék vezérel. Ám anélkül, hogy beavatnám kizárt dolog, hogy segíteni tudna.
- Ha nem avatsz be, nem tudok segíteni. Beszélj.
- Hát jó. – sóhajtok ismét egy nagyot.
- Szóval van egy barátom, akit nagyon szeretek. Tényleg rettentően szeretem, de vannak másodlagos körülmények. A lényeg annyi, hogy ennek a barátomnak a legjobb barátnője az egyik barátom barátnője. – megállok a nagy magyarázásban egy pillanatra. Értelmes egyáltalán amit mondtam? Magamban legyintve folytatom tovább elkezdett monológomat fittyet hányva arra, hogy tulajdonképpen száz százalék az esélye annak, hogy Niall fel sem fogta szavaimat. – És hát… történtek köztünk dolgok. – sejtésem félig-meddig hamis, ugyanis Niall arca hitetlenkedve firtat. Próbálom sejtelmesen elmondani neki miben is szorulok segítségre, ám ez korántsem az erősségem.

Hatalmas csend támad. A sötétség kezdi elnyelni beszélgetésünk foszlányait. Ahogy egyre csendesebb lesz a légkör egyre nagyobb űr támad bennem. A tudata annak, amit tettem üressé tesz. Lelkiismeret-furdalásom van. Az összes erőmmel a szám tartásán vagyok. Nem magam miatt. Bizonyított tény, hogy általában azt bántod meg akit a legjobban szeretsz. Ezt akarom elkerülni. Nem akarok egy érzéketlen tuskó énekesként feltűnni, nem akarok csalódást és fájdalmat okozni.

- Zayn. Te lefeküdtél Angel-el? – nevem hallatára kapom fel a fejem, aztán vissza is helyezem szinte vízszintes állapotba.

Kezemmel nadrágomat piszkálom idegességemben s valahogy másra sem tudok koncentrálni csak az utat borító kavicsokra. – Válaszolj! – továbbra is a földet kémlelem. Hallom Niall hangján, hogy mérges. Ha Ő elpártol mellőlem már mielőtt ez kiderül, senkim se fog maradni. A menedzser biztosan húzni fog ebből egy hatalmas témát, hiszen kit ne érdekelne hogyan csalta meg Zayn Malik a barátnőjét?!

- Igen. – nyögöm ki válaszul.
- Nem vagy normális! – hangereje meglehetősen nagyot szól az esti parkban, ezt Ő is észreveszi, s lehalkítja magát. – Jade tudja már? Egyáltalán hogy történt? Mikor? Miért? – bombáz olyan kérdések ezreivel, amikre magam sem tudom a választ.
- Nem, még nem tudja. Fogalmam sincs, hogy történt. Csak.. – kezdek ismét a föld bámulásába látványosan nagy szünetet tartva – megtörtént.

- Csak megtörtént? Rohadt nagyot csalódtam benned, Zayn! – ritka alkalmak egyike, mikor Niall igazán mérges és káromkodik, de ez semmilyen esetben sem jelent jót.
- Várj már! – kapok keze után magasztalóan. Éppen időben húzom vissza, mielőtt filmbe illően elnyelné az éjszaka – Mit tegyek?

- Mond el az igazat! Előbb-utóbb úgyis kiderül és jobb, ha tőled tudja meg mintsem Harry-től. Vagy tőlem. – köpni-nyelni nem tudok, s jelen esetben sziklává merevedve nézem, ahogyan a szőkeség eltűnik a feketeségben.

Tanácstalanul rogyok le a padra, állapotom azonban nem tart sokáig – egy másodpercig, ha él bennem ez az érzés. Határozottan állok fel és nagy léptekkel közelítem meg a park kapuját. Úgy teszek, ahogy tanácsolták, ma már ketten is. Elmondom az igazságot. Előbb-utóbb kiderül, miért kockáztassak? Elmondom annak akit szeretek, hogy lefeküdtem a legjobb barátnőjével. Mert igen, sajnos lefeküdtem Angel-el.