Chapter 21. - Desires

Kedves olvasók!

Tudom, késtem egy napot. És azt is tudom, hogy sokan nem is értesültetek a fejezet késéséről. Nem titok, szombaton volt az évzáróm és bármilyen érdekes is, ballagtam. Előtte időm sem volt írni, hiszen rettentően izgultam és szomorú is voltam. Azt már csak mellékesen említem meg, hogy annak ellenére, hogy rengeteg rossz emlékeink is voltak együtt, mindenki elásta a csatabárdot és együtt sírva búcsúztunk egymástól. Nem tudom elmagyarázni, miért sírtam, talán az állandóság, ami körülvett hirtelen megszűnt, vagy a tudat, hogy ennyi idő alatt vége van nyolc évnek. Nem igazán szeretném magamról jártatni a számat, tegnap a családommal töltöttem a napot, ebédeltünk, gratuláltak és pihentek. Nagyon nehéz volt megírnom a fejezetet, hiába volt meg az ötlet hozzá, egyszerűen nem ment. Elnézést, ha ez tükröződik is a minőségén. Tudom, hogy a tartalma miatt meg fogtok ölni és ezután állíthatom, nagy változások fognak bekövetkezni. Eredetileg ezt a történetet körülbelül negyven fejezetesre tervezem, de addig sok minden történhet még - és fog is történni! A dolgok a feje tetejére állnak, de ezt majd Ti is meglátjátok a következők folyamán. Szeretném nektek megköszönni az előző részez fűzött kommenteket és pipákat egyaránt, emellett a díjakat is, amiket igyekszek holnap kirakni. Köszönöm Nektek, bár őszinte leszek, kicsit zavar, hogy valaki pipálgatja a 'Nem tetszik' gombot is. Elfogadom, mindenkinek van véleménye és én sem állítom, hogy jól írok, mert korántsem. Mégis azért érdekelne, hogy mi nem tetszik: a stílusom, a történet szála, a szereplők? Tényleg nem sértődnék meg, ha valaki a pipálgatás helyett írna nekem és felvilágosítana! Egyszer már szóltam, de elszomorít a dolog, mert azt érzem, hogy valami nem jó, csak nem tudom mi és addig nem is tudok változtatni. Ezért kérlek segítsetek nekem! Előre is köszönöm, ha valaki megírja az őszinte véleményét és az okát annak, miért nem tetszik neki az, amit csinálok.

Love, Diana

Burning Desire

2013. március 3.

Csillapodott a harci helyzet. Igaz, azóta három nap telt el. A második londoni koncert is hatalmas siker volt, s immáron verekedésmentes is. Jelenleg Glasgow-ban van a csapat. Mondanom sem kell, mindenki eszméletlen tempóban robotol. Nekem még szoknom kell a turné hirtelen gyors tempóját, hiszen az Up All Night koncertjei is megviseltek. Fáradt vagyok és amikor nem táncolok alszok és pihenek. Időm is alig van akár a barátaimra vagy éppen Zayn-re, ennek ellenére remélem, nem haragszanak. Nem akarom zavarni sem Őket, hiszen fontos a turné, de kezd hiányozni a rengeteg ökörködés a fiúk részéről.

Végül örülök, hogy sikerült ezt a Harry-Zayn ellentétet elrendezni és azóta nyugodtnak tűnik a csatatér. Mintha semmi sem történt volna, az öt srác ismét együtt hülyéskedik. Minden olyan, mint volt, pontosan erre vágytam.

A délelőtti próbák után a stadion felé veszem az irányt, azon beül is a hátul lévő kis pályára, ahol a turnébuszok parkolnak. Fáradtan ülök le a bejárathoz vezető járda szélére. A nap szokatlanul erősen égeti a bőrömet. Mosolyogva nézem, ahogy Niall és Louis a focilabdával trükköznek, egészen addig, míg Zayn meg nem jelenik.

- Kérsz egyet? – mintha választ sem várna, elém nyújtja cigis dobozát. Tekintetem a dobozról arcára vándorol, majd a szájából kifújt füstöt kezdem kémlelni. Nem cigizem, vagyis rendszeresen nem. Viszont fáradt vagyok és tagadni sem tudom, hogy stresszes is a sok munka miatt. Így hát vonakodva ugyan, de kihúzok egy szálat a dobozból.
- Miújság van veled, Jadey? Hogy mennek a próbák? – lassan ül le mellém és gyújtja meg cigimet. Először érdekes érzés kap el, aztán szinte jól esik minden egyes szippantás.
- Semmi érdekes, fáradt vagyok. Jól mennek a próbák, túl jól talán. És veled, Bradford Bad Boy? – lágyan simítom meg enyhén borostás arcát. Fogalmam sincs, szereti-e ezt a nevet vagy csak ráragadt-e, mindössze szerintem igenis nagyon illik rá.
- Vagyogatok. Jadey, te tudtad, hogy Harry jóba lett Chris-szel? – felfogva mondanivalóját számban egyesül a köhögés ingere és a cigi füstje, ezzel szinte fuldoklást kiváltva. Amely pár másodpercig tart, de olyan érzés mintha évekig fojtogatna valami egyhuzamban.
- Hát ez most meglepett. – szemeimet tekintve úgy nézhetek ki, mint egy őrült, akinek kétszer akkora a szemgolyója, mint kéne. Jó, kicsit erősen fogalmaztam, de az is kevéske, hogy meglepett. Mert eléggé meglepett.
- Engem is, de nincs mit tenni. Harry furán viselkedik, persze elvagyunk, de fura. Ráadásul mivel ekkora barátok, el akarja hívni azt a mai koncertre is. – szavait hidegen intézi felém, miközben szemeivel Harry-t pásztázza. Különösen kiemeli az ’azt’ szócskát ezzel lekicsinyítve és lenézve Chris-t. Szinte levegővétel nélkül bámulok magam elé.

Nincs hiányérzetem, mint általában szokott. Ha végérvényesen nem is, de nagy részben biztosan kilépett az életemből. Nincs rá szükségem, sem a szeretetére, sem rá. Tulajdonképpen elmúltak az állandóan gyomromban várakozó pillangók is és már betudom ezt a dolgot annak, hogy ami volt, elmúlt és Chris is egy helyes srác a sok közül.

- Zayn, ugye nem aggódsz? – lazán teszem le az immáron elszívott cigit a földre és taposok rá lágyan. Kézfejemet lassan Zayn kezére csúsztatom.
- Ugyan, ezért? Hülyének nézel? Inkább menj próbálni, ahelyett hogy nekem okoskodsz. – meglepetten állok fel követve az Ő példáját. Összeráncolt homlokkal nézek távolodó alakja után, s ülök vissza. Fejemet kezembe temetem.

Mégis mi a franc baja van Zayn-nek? És Ő beszél, hogy Harry fura? Pontosan Ő az, aki furán viselkedik. Az előzményeket tekintve meg kéne értenem idegességét, de mégsem tudom. Kicsit túl van reagálva a dolog, az én részemről biztosan. Az eddig is tiszta volt, hogy Zayn nem igazán szívleli Chris-t, ám van egy olyan érzésem, hogy valami baja van – velem.

Továbbra is értetlen állapotban állok fel és sétálok be a stadionba. Első dolgom előkapni a telefonomat és rákeresve a ’C’ betűre tárcsázni Chris számát. Nem szabadna belemennem ebbe megint, de ellenállni sem tudok. Ha egyszer már lezártam ezt, akkor tiszta lappal beszéljünk egymással. Elvégre abból semmi gond nem származhat, hogy felhívom nem? Legalább megbizonyosodom az érkezéséről.

A telefon kicsöng az érintett személy azonban mégsem veszi fel. Nagyot sóhajtva nyomom ki a készüléket. A stadion kijárata felé veszem az irányt.

Délutánom része unalmasan telik. Egyszerűen kedvem sincs valakivel társalogni most és mint mindig, most is izgulok az este miatt. Lassan két éve csinálom ezt, két éve lépek fel mindössze a háttérben. Mégis izgulok. Félek, hogy elrontok valamit. Az emberek azt mondják, ha hiszel magadban, sikerülni fog. Évek folytán is, de előbb-utóbb minden ajtó kinyílik és akkor igazi nővé válsz. Tudatosul benned az érzés, miszerint szép és független vagy. Jól érzed magad a bőrödben, s nincs kétséged, ha a tükörbe nézel. Na ez az, amit én hangyányit sem érzek. Pontosan ezért izgulok és vagyok bizonytalan.

A show kezdése előtt egy órával már a háttérben vagyok. A táncosok fele az öltözőben van, sminkelik magukat, én azonban csak bámulok ki a fejemből miközben kortyolgatok a kezemben lévő ásványvízből. Igen, túl könnyen magamra veszem a dolgokat, s őszintén szólva saját magamnak is elege van az állandó önsajnálatból. Mégis mit tehetnék? Ilyennek születtem és megfogadtam hogy mindig hű leszek önmagamhoz.

Angel a szöges ellentétem, aki pusztán a jelenlétével képes feléleszteni egy alvó várost és a boldogsága ragadós. Most sincs ez másképp: fején rózsaszín virágos hajpánttal, viszonylag egyszerűen lép be az öltözőbe. Ahogy leül mellém és meglátom hatalmas mosolyát akaratlanul nekem is mosoly szökik arcomra. Szemeim mégis tükrözik, koránt sincs jó kedvem.

- Mi a baj?
- Semmi. – válaszolok hirtelen ezzel kifejezve: baj van. – Na jó. Kicsit idegesít, hogy Chris is jön a mai koncertre. Rossz előérzetem van.
- Chris eljön? – arckifejezését le sem tudom írni. Egyértelműen meglepődöttség látszik kék szemeiben. Á, szóval Ő erről semmit sem tud? – Ha ide meri tolni a képét, esküszöm, leütöm! – leeső álla másodpercek töredéke alatt változik agresszívvá. Tipikusan olyan természet, aki könnyen dühbe gurul.
- Angel, Chris Harry haverja. – bököm ki halkan. Fogalmam sincs, mi zajlik a szőkeség és a göndör énekes között, mégis kötelességemnek érzem ezt elmondani. Tekintettel arra, hogy valójában semmit sem tud az állítólagos szerelme életéről. Vagy ez egy újabb jól megjátszott szituáció? Magam sem tudom, mit higgyek, kiben bízzak. S mivel egyelőre magamban sem bízom, másokban is nehéz. Egyre távolodok Angel-től és Zayn az egyetlen a közvetlen környezetemben, aki bár szintén furcsa mostanában mégis bízom benne.
- Hogy lenne Harry haverja? – hangja feljebb csúszik a kelleténél így az egész öltöző felénk kapja fejét. – Kizárt dolog. – mondja immáron halkabban. Pár tekintet továbbra is rajtunk ül, de a legtöbb ember látva nem érdekes a téma elfordul.
- Hidd el, nem az. Zayn mondta nekem, hogy Harry meghívta Chris-t a mai koncertre, közben kiderítettem, hogy Chris-nek pedig itt lesz meccse. Véletlen? Nem hiszem! – hangom élesen szeli át a teret, közel járva ahhoz, hogy mérgesen felálljak és kiviharozzak.
- Zayn mondta, mi? Hiszel neki, idióta? Zayn csak meg akar tartani, ezért hazudozik ilyeneket, különben te megint Chris ágyában kötnél ki. – üveges tekintettel állom szavait, mígnem könnybe lábad a szemem és immáron mérgesen, csalódottan futok ki az öltözőből.

A mérgen és csalódottságon kívül bennem van hatalmas düh és úgy érzem, mint akinek a hátában egy kést forgatnak. A legrosszabb: Angel-nek igaza van. Sosem voltam könnyen kapható lány és most sem vagyok az, rajtam viszont egyáltalán nem múlna a dolog. Túl vagyok Chris-en, de belül mégis valami azt súgja, ha most rám kacsintana és le akarna fektetni, gond nélkül megadnám magam. És ez baj. Vagyis, addig nem túl nagy baj, amíg nem futok össze vele.

Kezemmel szememet törölgetve észre sem veszem a velem szemben érkező fiút. Ahogy felnézek ismerős arcára, rakoncátlan göndör fürtjeire és lelkembe látó zöld szemébe kicsit megijedek. Letörlöm könnyeimet, s fittyet hányva jelenlétére lépek ki mellkasa elől és szedem tovább lépteimet.

- Nem is vagy kíváncsi? – jéggé fagyva torpanok meg. Harry készségesen fogja meg kezemet. Csalódottan meredek szigorú arcára, állkapcsának megfeszülő vonalára.  Erőszakosan húz maga után, néha azt hiteti velem, nem tudom tartani a tempót. Egy üres öltözőben kötünk ki.

Az ilyen öltözőket köztudottan a banda tagjainak tartják fent, így Harry-nek is van egy. Kivételesen rend uralkodik a helyiségben, a hatalmas tükröt körbeölelő lámpák halványan világítják be a szobát. Értetlenül és félve engedem el a kezét és nem kell sokat várnom mire el is nyeli az ajtó, melyet a félhomály miatt alig veszek észre. A zár kattanását azonban hallom, s ez korántsem nyugtat meg.

Mérges, csalódott, dühös, értetlen, megfélemlített – ezek a szavak jellemzik a jelenlegi állapotom. Esetlenül teszek pár lépést a szobában közben azon agyalva, miért zártak be ide és hogyan is juthatnák ki. Ablak nincsen, ez ugrott, és egyetlen ajtó vezet ki innen, amit éppen most zártak rám. Szaporán kezdem kihúzni a sminkasztal fiókjait pótkulcs után kutatva. Keresésemet azonban egy hang zavarja meg, mely miatt majd’ szívrohamot kapok.

- Mit keresel ennyire? – kis idő töredéke alatt a félhomály bevilágítja arcát, vonásait és csokoládébarna szemét. Szívem kalapálni kezd ahogy illata bejárja testem minden zugát.
- A pótkulcsot. Gondolom Te sem szeretnél egész este itt ülni. – félvállról válaszolok, miközben szívem a kiugrás határán van.

- Beszélnünk kell, ezt tudom. Ha itt kell ülnünk egész este akkor is. – arcom kisimul. Nagyot sóhajtva adom meg magam és csukom be az eddig kihúzott fiókokat. Óvatosan ülök le mellé a kis kanapéra, amely az öltöző tükrével szemben található.
- Bocsánatot szeretnék kérni. Tudom, hogy nem simíthatom el ennyivel a múlt dolgait, de beszéltem Harry-vel és Ő felnyitotta a szemem. Jó helyen vagy itt, de Jadey, én szeretlek. És téged akarlak.
- És Leila? – üveges és érzelemmentes testtartással és szemekkel állom szavait. Kizárt dolog, hogy ismét bedőljek neki. Lehetetlen és nem szabad!
- Szakítottunk. Kedves és aranyos csaj, de semmire sem volt jó és amúgy is téged szeretlek.
- De én nem szeretlek. – hangom kicsit élesebben hat, mint kéne ezzel pontosan az ellenkező hatást elérve, mint szerettem volna. Azaz bizonytalanná teszem magamat.
- Fogadjunk? – pár milliméterrel hátrébb húzom fejemet, de így sem tudok menekülni csókja elől.

Ajkai először gyengéden becézgetnek, ezt szótlanul tűröm. Aztán kis idő után egyre többet és többet akarnak. Visszacsókolok, pedig tudom, nem kéne. Csukott szemmel élvezem csókjait, visszakapva a jól ismert érzést. Hevesen dönt le a kanapén, mire én erősen túrok bele tökéletesen felállított barna hajába. Kezei keresik kis pólóm alját. Elfelejtek levegőt venni, ám bármennyire is kevés idő telik el, rajtam már nincsen felső. Egy pillanatra fejbe verném magam, amiért ismét bedőlök neki, de mikor végignézek rajta nem tudok elmenni az emlékek mellett. Van, hogy nem az emberek, hanem az emlékek hiányoznak.

Percek töredéke alatt kerülnek le rólunk a ruhák. Földöntúli állapotban élvezek mindent. Egyszerűen kikapcsol az ép eszem, az agyam minden pontja és nem tudok másra koncentrálni, csakis rá. Tudom, nem kéne ezt tennem. Mégis itt vagyok és a tiltott gyümölcs kell, ismét. Elmagyarázhatatlan és ezzel együtt megmagyarázhatatlan az érzés, amit kivált belőlem. Viszont annyi biztos, hogy nem Őt szeretem. Nem érzek szikrákat, semmi. Csak a testi kapcsolat alap jeleit, a vágyat iránta. A vágyat a teste iránt, hiszen akárhányszor megérint valami szép emlék ugrik be. A libabőr, melyet éveken át éreztem mellette elmúlt ugyan, de az agyam a megszokott felé hajlott. Bármennyire is nem akarom Őt, kell is. A testemnek valamilyen megmagyarázhatatlan vágy van iránta, az érintései, csókjai iránt, bőrének tapintása iránt. Kell nekem és kész.

Apró nyögés hagyja el a számat, mikor testünk egyesül. Elveszve kapaszkodok hátába, közben első az első könnycseppek is utat törnek maguknak. A testemnek felettébb jól esik, a lelkem viszont darabokra törik. Csalódtam magamban.

Az öltöző falai áteresztik a stadionból érkező sikításokat. A ’Most következik a One Direction!’ mondatot hallva összeszorítom a szemem és csak jobban sírni kezdek. Beugrik Zayn arca, amire erőt gyűjtök magamon arra, hogy lelökjem magamról, ezzel elszakítva testemet az élvezettől, leszáll rólam. Mintha olvasna a gondolataimban, ruháit felkapja, beletúr hajába és egy kacsintás keretében előhalássza nadrágja zsebéből a pótkulcsot és távozik.

Könnyes szemekkel bámulok a csukott ajtóra.  Zokogva húzom fel a ruháimat. Szavak nincsenek arra, amit érzek. Lábaim gyengék, ezért sírva ülök le a földre és temetem fejem a kezembe.
Hogy tehettem ezt? Persze, ostoba kérdés, megtettem. Ezen semmi sem változtathat, én viszont megelőzhettem volna. Mégis miért érdemlem ki mindig azt, hogy amikor erősnek érzem magam valakinek a földbe kell tiporni? És Angel-nek tényleg igaza volt. Ismer, bármennyire is fájtak a szavai, minden napot együtt töltünk. Tudja a gyenge pontjaimat, ahogyan Ő is. Ahogyan Harry is rájött ezekre a pontokra és szemrebbenés nélkül átvágott minket. Elhitette, hogy befejezte a szétválasztó hadműveletét, ennek ellenére pontosan erre ment ki. Előre eltervezte, hogy idehívja és biztosra veszem, tudta, hogy ez lesz.

Kiismerhető vagyok. Megszokott esetben mindenféle trágár szóval jellemezném magam, de most nem. Ennyit sem érdemlek. Ha ez kiderül mindenki szemében el fogok süllyedni. Nem azért, mert egy kanapén feküdtem le valakivel. Ez másodlagos, mondhatni elhanyagolható tényező. Az viszont kevésbé, hogy ez a valaki az ex-pasim, aki történetesen tönkretette az életemet azzal, hogy vert viszont építette is, pusztán a jelenlétével.  

Ki fog derülni, biztos, hogy ki fog. Ha Harry-n múlik napokig zsarol hiába, úgyis el fogja kotyogni. Angel azt fogja mondani, vegyem félvállról, nem nagy dolog. Ez akkor is megcsalás. Megcsalás az, hogy miközben egyetlen emberre gondolok éjjel-nappal és tisztában vagyok vele, hogy szeretem, mégis megadom magam. Hogy fogok ezután Zayn szemébe nézni? Hogy fogom tűrni, hogy azt mondja, minden rendben lesz, miközben tudom, ha ez kiderül, hatalmas botrány fog kerekedni?

Fogalmam sincs.

Szégyenteljesen és továbbra is sírva sétálok ki az ajtón és veszem az irányt a színpad felé. A szünetig a színfalak mögött figyelem az eseményeket, aztán érkeznek a többiek és kénytelen vagyok felmenni. Egyik fiúval sem tudok beszélni, pedig legszívesebben elmondanám valakinek, még ha nem is akarom, hogy kiderüljön. Fel fog őrölni a dolog, érzem. Ilyen kis idő alatt ekkora hatást gyakorol rám, száz százalék, hogy bele fogok őrülni.

Megszokott ütemben a What Makes You Beautiful zárja a ma esti koncertet is. Fáradtan szédül le a csapat a színpadról. Kiszúrom Harry elégedett vigyorát, amit felém küld, ezzel biztosítva azt, Ő már rég tud a történtekről. Gyorsan terjednek a hírek, ahhoz képest, hogy csekély egy órája történt az eset. Életem legrosszabb órája, hiszen a hazugságon kívül nem utálok jobban semmi mást. Erőm nincsen elmondani, azt meg ki akarom zárni, hogy Zayn mástól tudja meg.

Két esélyes ez a dolog is. Vagy örökre megutál, vagy elnézi. Egyik sem a jobbik eset. Ha megutál akkor szeretett én pedig átvertem, ha elnézi, akkor nem szeret. Melyik lenne rosszabb? Az istenért, valaki segítsen!

Padlót kémlelő arcom Harry hangjára kapom fel, aki kezével hadonászva invitálja maga köré a csapatot. Beállok a sok lány közé, igyekszem hátul maradni, igyekezetemet azonban legyőzi az énekes, mikor maga mellé hív. Arcom szinte lángol, kezem izzad, szívem kalapál.

látom, ahogy a lélegzetét veszi, érzem magamon Zayn és Niall kíváncsi tekintetét. Liam és Louis kevesebb érdeklődést mutatva csikizik egymást. Mi van, ha ők is tudják?
Azt hiszem titokban tudom tartani. Pár napig biztosan, mindössze a saját lelkiismeretemmel kell megbirkóznom.
- Gyerekek, szeretnék valamit elmondani nektek. – nagyot nyelve gombóc keletkezik a torkomban, várva, mikor böki ki végre, amit akar – Jade..