Chapter 19. - He can't break us

Kedves olvasók!

Igyekeztem nagyon-nagyon sietni, de sajnos nem nagyon jött össze. Tényleg rettenetesen sajnálom, de ismét hosszú és rossz hetem volt, úgyhogy ma sikerült befejeznem a fejezetet. Ráadásul sem a délelőttöt sem a délután nagy részét nem töltöttem az országban, ugyanis a rokonainkhoz látogattunk el, akiket mellesleg két éve nem láttunk. Fő és a lényeg az, hogy itt vagyok, lehet, hogy később mint szoktam, de megérkeztem. Mindig figyelemmel kísérlek titeket, drága olvasókat és nem szégyellem bevallani, de elsírtam magam! Mikor megláttam, hogy több mint száz feliratkozó van, szó szerint patakokban folytak a könnyek az arcomról örömömben. Rettenetesen köszönöm nektek, imádlak titeket! Azt kívánom egyszer bárcsak minden lelkes kis olvasómat megölelhetném! Kicsit ugyan meglepett, hogy az előző fejezethez kaptam egy 'Nem tetszik' pipát, hiszen eddig egy sem volt, de valamikor muszáj elkezdeni. Nem zavar, mindössze annyit kérek a tulajdonosától, hogy ha teheti kultúráltan fogalmazza meg nekem mi nem teszik és akkor esetleg tudok is javítani, fejlődni. Építő kritikát szívesen fogadok bárkitől, ez nem keserít el, hiszen azért vagyok, hogy fejlődjek. Ennek ellenére nem vagyok túlzottan elégedett a fejezettel, bármennyire is próbálkoztam. Nagyon nincs hozzáfűznivalóm, kivételesen a dalválasztáshoz sem. Szimplán úgy éreztem illik a dallam és valamely szinten a szöveg is, ezért esett erre a választásom. Nem szeretném húzni az időt, még annyit, hogy most már tényleg le fogom cserélni a fejlécet. Tudom, tudom, ígérgetem, de most igyekszem is! Kellemes hétvégét és jövő hetet kívánok!

Love, Diana

Glitter & Gold

Jade Bennet

Hosszú percek óta idegesen keresem a banda eltűnt két tagját. Már a fél stadion kifaggattam, de senki sem tud semmit és az igazat megvallva kezdek kicsit parázni. Nem vall Zayn-re és Harry-re, hogy így eltűnjenek, főleg hogy Ők azok, akik eddig a legkomolyabban vették a koncertturnét. Idegesen szelem a folyosókat, kutatva a két eltűnt énekes után. Befordulok és miután ezen a folyosón sem látom őket, futni kezdek. Egyre jobban érzem az idő múlását. Öt perc a koncertig. Azt sem tudom, hol áll a fejem, csak idegesen futok, míg kiabálást nem hallok. Lelassítok. A két hang ismerős. Megkönnyebbülök, kiabálásuk azonban ismét ad egy okot arra, hogy idegeskedni kezdjek.

Félénken fordulok be a következő folyosóra és nem várt látvány tárul elém. A két fiú nemcsak üvöltözik, de üti is egymást. Pár másodpercig jéggé dermedek, de mikor Zayn behúz egy hatalmasat a kócos hajú göndör énekesnek, a belső hangom is felkiált. Villámgyorsan futok a fiúk felé és meggondolatlanul kapok bele a veszekedés közepébe. Ám ez a gyors kapkodásom el is múlik, amint rájövök, nem sikerül ezzel szétválasztanom őket. Ijedten állok félre. Pillanatok választanak el attól, hogy valamelyik fiú keze rajtam csattanjon. Akaratlanul is eszembe jutnak emlékeim. Nem akarom, nem akarom, hogy valaki bántson. Soha többet nem akarom érezni senki kezét sem csattani az arcomon. Nem fogom hagyni magam, soha többé.

Persze, az ember mindig elhatározza, hogy ez esetben erős lesz, de aztán sosem sikerül.
- Srácok! – látva, hogy kezemnek és testemnek semmi esélye küzdeni azért, hogy szétszedjem a két fiút, hangommal próbálkozom. Ez az utolsó esélyem. – Zayn! Harry! – félig sikerül akcióm, ugyanis a két fiú felkapja a fejét. Idegesen hámozom le a kezüket a másik válláról.

Nem mutatom ugyan, de erősen állok. Zayn összetörte már a kezem mérgében, de azért sem engedem el. Sosem láttam így veszekedni őket, biztosan nyomós oka van amiért gyakorlatilag majdnem szétverték egymást.

- Kérj bocsánatot. – nézek barátom felé. Jól van, fogalmam sincs, ki kezdte ezt az egészet. Azért mégis valóságosabb a hozzám közelebb állónak ezt mondani.
- Miért én? – mint egy ötéves kisgyerek, úgy fürkészi arcomat. Néha-néha érzem kezei szorítását és szinte rá van írva, hogy mindjárt nekiesik az előttünk álló göndör énekesnek. Harry érdekesen fürkész minket. Mintha bűntudat és harag vegyülne egybe zöld szemeiben. – Harry az, aki megint el akar cseszni mindent! – időm sincs reagálni. Zayn máris duzzogva lépked el.

Értetlenül meredek az előttem maradt fiúra. Nagyon megijesztett, ahogy veszekedtek. Hiszen mindenki azt hiszi, úgy tudja, a One Direction öt barát közössége, akik között nincsenek nagyobb konfliktusok. Viszont ahhoz, hogy két ember egymásnak essen történnie kell valaminek. És ez nem egy szimpla konfliktus volt, már amit Zayn szavaiból kivettem az alapján sem.

- Mi történt? – elsőnek azt a kérdést teszem fel, ami percek óta nyomja a lelkemet.
- Semmi. – Harry arcán látszik, valami bántja, mégis lazán intve jelzi, váltsunk témát. Nem akarok témát váltani!
- A semmi miatt csak úgy nem veri kis híján össze egymást két barát. – hangsúlyozom ki a barát szót. Gondolkodóba esik, majd pár másodperc padlóvizslatás után rám szegezi tekintetét.
- Zayn hallott valamit, amit nem kellett volna. Hosszú és őszintén szólva nem is akarom kimagyarázni magam, hiszen minden igaz, amit hallott. Ezt kérdezd meg tőle. Most kérlek menjünk, mert lekéssük a koncertet. – idegesen ragad karomba. Érintése lágynak és hidegnek, keménynek is hat egyszerre, azzal pedig, hogy erősen húz maga után az utóbbit erősíti meg.

Kettéválnak útjaink. Harry a további négy srác felé veszi az irányt. Akaratlanul is megakad a szemem Zayn arcán és ismét ökölbe szorított kezén. Nagy levegőt veszek, s lépek bele a szokásos körbe.

Minden koncert előtt hatalmas körbe állunk. Kiválasztunk egy embert, aki elmondja, mennyi mindent köszönünk meg ma este. Ez olyan áldásféle, de mégsem az. Az Up All Night turnén is ezt a tevékenységet folytattuk. Nagyon sokat segít lenyugodni. Már az érzés, hogy egy körben álltok és fogjátok egymás kezét azt sugallja, ha valami gond van számíthattok egymásra. Pontosan ezt érzem minden alkalommal. Egyszerűen csak jó, hogy tartozom valahova, hogy fogják két oldalról a kezem. Mert nekem ez már rég több mint esetleg elmondani pár sort és futni is a színpadra. Nem, ez sokkal, de sokkal több. Önbizalmat, magabiztosságot ad és azt sugallja, vannak emberek, akik segítenek, amikor nekem már nincs erőm. És számomra ez a világ legszebb érzése.

- Jade, ma te mondod az áldást. – hirtelen minden szempár rám szegeződik. A sok-sok turnéállomás alatt egyszer mondtam eddig áldást. Tudták, hogy nem szeretek ilyeneket fogalmazni. Persze az is a helyzetben volt, hogy örültem, ha túléltem akár egy órát a színpadon. Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor a tánc sem segített. Nem tudtam kikapcsolódni, szorongtam és ettől az egész összedőlt. Szerencsére ez az érzés elmúlt.

- Jól van. – látványosan nagyot sóhajtva szedek össze pár épkézláb mondatot, s bizonytalanul kezdek bele. – Köszönjük, hogy itt lehetünk ma. – hangom remeg, keresve, mit is mondhatnék most. – Köszönjük, hogy valóra váltak az álmaink. Kiállhatunk a világ elé és azt tehetjük, amit szeretnénk. Köszönjük, hogy van egy csapatunk, egy csodálatos csapatunk. Szeretjük egymást, számíthatunk egymásra. Köszönjük ezt az öt fiút, akik minden este csodát tesznek és segítettek nekünk álmaink elérésében. Köszönjük. – fejem mindvégig a padlót kémleli és a vége fele már-már a szemem is becsukódik. Az utolsó szóra kifújom magam. Mielőtt tapsolni kezdhetnénk Angel kézfeltartással jelzi, mondanivalója van.

- Én szeretném megköszönni, hogy ilyen társaságban lehetek. – velem ellentétben nem bizonytalan, sőt, elég magabiztos. Bár nem is tudom, miért lepődöm meg ezen. Kék szemeiben azonban hasonló érzéseket vélek felfedezni, mint percekkel ezelőtt Harry íriszeiben. – Köszönöm, hogy olyan csodás emberek vesznek körül, mint Jade – kis mosoly szökik szám szélére hallva nevemet -, vagy esetleg Harry. Vagy másoknak Zayn. Csak annyit szeretnék még mondani, hogy néha nehéz megértenünk a másik döntését. De az élet egy harc, ahol állva kell maradnunk. És én akit szeretek, azt nem engedem el. – hangja elcsuklik. Villámgyorsan lépek közel hozzá és adok neki egy hatalmas ölelést, amit az egész csapat követ. Mosolyogva, örömkönnyekkel válunk el egymástól.

Hihetetlen az arénában a hangulat. A koncert az Up All Night című dallal kezdődik. Az egész turnénak nagyon pontos és egyszerű szerkezete van: míg a fiúk elől, ide-oda futkozva énekelnek és természetesen egymáson ugrálnak, addig mi, táncosok a háttérben, félhomályban húzódunk meg. Sosem vágytam arra, hogy ennél több legyen. Nekem ez így tökéletes. Az a hihetetlen érzés, hangulat, ami minden egyes alkalommal betölti a teret megfizethetetlen. Látni a rengeteg embert hatalmas mosolyt csal az arcomra és szinte eufórikus érzésben táncolom végig a koncert első óráját.

A Back For You után a fiúk lefutnak a színpadról átöltözni, amíg mi a háttérben állunk és várunk. Ez a koncert egyetlen szabálya: tilos műsor közben elhagynunk a színpadot. Izgatottan várom, hogy elkezdődjön ismét a zene és a banda is megérkezzen, ám nem jönnek. Sikítások ezrei hallatszanak. A rajongók semmit sem érzékelnek abból, hogy az öt bandatag késik, én annál inkább. Szívem kétszeres ütemre kapcsol. Nem bírom tovább a tehetetlenséget. Öt perc eltelte után idegesen szegem meg a szabályt és szaladok le a színpadról. A látvány megdöbbent: Niall és Louis próbálja leszedni Zayn-t és Harry-t egymásról, miközben Liam segítségért kiáltozik.

- Elég legyen!- lépek fel határozottan. Felkapják a fejüket, és a két verekedő énekes is távolabb áll egymástól. – Fogalmam sincs mi a bajotok, de ez így nagyon nem oké. Nem most kéne elintéznetek egymást. Kint ezer és ezer ember vár titeket, ez nem fontos? Ahelyett, hogy egymás fejét szétütitek inkább induljatok el. – hevesen mutogatok a színpadra vezető lépcső felé. Mind az öten úgy tesznek, ahogy parancsolom és libasorban indulnak fel a színpadra. Utánuk én is felmegyek, és szélsebesen futok vissza az eredeti helyemre.

Akárhányszor leáll a zene és valamelyik tag beszél, a történteken jár az eszem. Mégis mi van, amiért ennyire összevesztek? Felfoghatatlan. Harry és Zayn számomra mindig olyan barátok voltak, akik tűzön-vízen kitartanak egymás mellett. Plusz, az is nagyon zavar, amit Angel mondott a koncert előtt. Hiszen mellette állok és látom, hogy csak Harry-re fókuszál.

A Take Me Home koncertturné az örökzöld What Makes You Beautiful slágerrel záródik. Az utolsó szót egy dobszóló kapja, amely közben a bandával együtt mi is kézen fogva hajolunk meg. A mosolyt le sem lehet kavarni az arcomról. Ahogy végignézek a tömegen és az emberek arcán, mosolygó gyerekeken, örömükben síró lányokon, tudatosul bennem, mennyire csodás, ami ma este történt. Hihetetlen.

Fáradtan baktatunk be a nekünk kijelölt öltözőkbe. Éppen önelégülten és áldásokat adva ülnék le a kényelmes székre, mikor Darcy hangja zavarja meg tevékenységemet, így állva kell maradnom. Szükségem van a székre, le akarok ülni!

- Zayn keres, azt mondta, a hatos öltözőben vár. – hangulatom máris unottá válik, miközben búcsúzkodom a széktől. Bármennyire is próbálom, Zayn tudata sem csal ismét jókedvet felém. Pihenni szeretnék, elfáradtam és nem vágyom másra, mint egy kiadós alvásra.

- Hahó! – amolyan kislányos érdeklődéssel nézek be az ajtón. Pont úgy van kinyitva, hogy fejem és testem fele beférjen. Eszméletlen gyorsasággal kapja el valaki kezemet. Agyam kikapcsol, mikor ajkai mohón tapadnak a számra. Erőszakosan nyom a falnak, s helyezi rám teljes testsúlyát. Bármennyire is mámoros illata, egy kisebb nyögés hagyja el a számat, mikor hátam a hideg falnak érkezik. Eleinte élvezem csókjait és mohó érintéseit, aztán durvává válik a dolog. Eszeveszetten próbálom lehámozni magamról kezeit, amik ilyen-olyan testrészeimen kalandoznak. Kétségbeesetten tiltakozom nekem nyomódó testsúlya ellen.

- Kérlek engedj el. – szavaim kicsinek és reménytelennek hatnak. – Zayn! – összeszedve minden bátorságomat és erőmet durván lököm el magamtól. Egyre gyorsabban veszem lépéseimet az ajtó felé. Időközben kibuggyan az első könnycseppem is, melyet rengeteg követ. Valami elszakad bennem. Emlékek ezrei törnek fel bennem. A helyzet tulajdonképpen máshogy is elsülhetett volna, de azt éreztem Zayn érintésein és csókjain, hogy belém akarja fojtani agresszivitását és haragját. S ez az, amitől félek.

- Jade, várj! – lépéseiben Chris trappolását vélem hallani. Egyre jobban és jobban sírok, a végén már szinte futva. Zokogva állok meg, mikor agyam felmondja a szolgálatot. Sírva ereszkedem le a földre. Fejemet kezeimbe temetem. A folyosót sírásom hangja tölti be, ami a nagy üresség miatt hangosabbnak hat.

- Jadey, kérlek, ne haragudj! – nem haragudhatok Zayn-re, hiszen nem tudta. Nem akart bántani, csak elvesztette a fejét. Legalábbis ezt remélem.

Remélem, hogy többet ilyen nem fordul elő. Pontosan ettől féltem: ismét olyan emberbe szerettem bele, akiben csalódhatok.

 – Sosem bántanálak. – gyengén, összerezzenve s ijedten bújok bele ölelésébe. Fejemet mellkasára helyezem. Hosszú, hosszú percek telnek el így. Sírásom kezd picit csillapodni. Magam elé meredve hallgatom Zayn szívének dobogását.
- Miért veszekedtetek Harry-vel? – jobbnak látom, ha az előbb történteket hanyagoljuk. Igen, mindenki azt hinné, hogy nagy valószínűséggel menekülnék már az első alkalommal, mikor egy fiú ilyet tesz velem. Akár erőszakos, vagy kicsit erősebben bánik velem, mint kéne. Igen, így is tennék, de nem Zayn-nel. Egyszerűen látom rajta, hogy Ő ezt nem akarta, mindössze csak arra vágyott, hogy kieressze a gőzt és beszélhessen valakivel..
- A koncert előtt meghallottam, ahogy Harry a menedzserrel tárggyal. Arról volt szó, hogy mivel Angel és Harry összejöttek, mi nem maradhatunk együtt. Szét akar szedni minket.
- És ezért akartad megverni? – kíváncsian tekintek fel enyhén borostás arcára.
- Fontos vagy nekem és nem fogom hagyni, hogy pont Harry szakítson szét minket egy alkalmi viszony miatt. Nem tud és nem is fog szétszakítani. – éppen olyan komolynak hangzik, mint amilyen. Szavai lassan tudatosulnak bennem. Reakcióképpen visszahajtom fejem mellkasára és tovább hallgatom szívének egységes ritmusát.
- Mi van, ha ez nem csak egy alkalmi viszony? Angel szereti Harry-t, látom.
- Harry viszont csak játszik. Ő mindig ezt csinálja. Sosem becsült meg még egyetlen lányt sem. – szótlanul tűröm Zayn szavait.

Valójában ilyen lenne Harry? Mert akkor eléggé félreismertem. Csalódás lenne számomra.

- Zayn, menjünk haza. Kérlek. – hiába volt hatalmas érzés a koncert, hiába mosolyogtam és éltem át életem legszebb pillanatait. Fáradt vagyok, az agyam kiabál az alvásért. Sok volt ez nekem egyetlen napra, s azt hiszem, ezentúl ez így lesz. Mégis kicsit aggaszt Harry akciója. Nem kételkedem, de félek, hogy esetleg sikerül neki szétválasztani minket.

Szótlanul kelünk fel a folyosó hideg padlójáról és így is indulunk el. Ki-ki a saját öltözője felé. Lassan törlöm meg szemeimet miközben felveszem a kabátomat. Egy halk ’sziasztok’ kísértében köszönök el az itt maradt táncosoktól. Az öltöző előtt Zayn vár türelmetlenül. Vállán egységesen terül szét fekete bőrkabátja, ami kiemeli ragyogó, barna szemeit. Összekulcsolja kezeinket, fejemet vállára hajtom, eképpen ballagunk a stadion hátsó kijáratához. Kilépve az ajtón, testőrökkel körülvéve fotósok százai fogadnak. Erősebben kezdem szorítani az előttem lépkedő énekes kezét. Körülöttünk testőrök állnak, Ők is kísérnek minket. Lehajtom a fejem, egyik kezemmel próbálom takarni arcomat. A percek óráknak tűnnek. Megijeszt a hirtelen változás, a helyzet. Annyi minden történt ma, nem igaz, hogy ez is összejött. Máskor fele ekkora felhajtás van, ezért is furcsa és érdekes, hogy ma kétszer annyian nyomódnak nekünk. Persze, nem szoktam meg ezeket a helyzeteket, sőt! Először, mikor Zayn-t utáltam kis híján sikítva menekültem a fotósok elől. Jelenleg Malik az egyetlen, aki miatt kitartok, aki miatt elviselem. Beleszerettem.

A sötétített ablakú autó páncélként nyújt menedéket emberek százai elől. Szívem heves dobogása csigalassúságban csillapodik, de üteme azon nyomban visszagyorsul meghallva egy telefon pityegő hangját. Fél szemem a mellettem ülő fiún tartom.

- Ezt el kell olvasnod. – válaszra sem méltat máris elém teszi telefonját, mely ez üzenetet jelez. Elsőre észreveszem a feladó nevét, ám amit utána ír szíven üt.

”Szeretem Őt és ha szét kell szakítanom titeket ahhoz, hogy vele legyek megteszem. Mindent meg fogok tenni.”

Nem tudsz és nem is fogsz szétszakítani minket!