Chapter 18. - Let it be

Kedves olvasók!

Kicsit későn ugyan, de megérkeztem a mai fejezettel! A nap folyamán rendszereztem az eddig kapott díjaimat, amiket nem tettem ki és ezalatt rájöttem, mennyire is imádom minden olvasómat. Egyszerűen nem győzöm köszönni, hogy vagytok nekem! Lehet, hogy Titeket ez már idegesít, de számomra hihetetlen. Nem titok most már, hogy mindig a 100 feliratkozó volt az álmom. Alapból nem vagyok olyan ember, aki ez alapján folytat és ír egy blogot, hiszen az írás mellett ez egy eltörpülő, semmis dolog, de csak pislogok és nézek. Köszönöm nektek, ha tehetném mindenkinek adnék egy hatalmas puszit és egy ölelést! Thank you so much! Ez a fejezet is hosszabb lett, mind az eddigiek és mivel régen volt Zayn szemszög, kivételesen a Bradford-i fiú nézőpontjából olvashatjátok a dolgokat. A végéért kérem szépen ne tessék megölni, tudom, párszor már rászolgáltam, de egyszerűen ez volt az ötletem és ennél a történetnél igyekszem az első elképzeléseimet követni. Kicsit megismerhetitek Zayn érzéseit, emellett az előbb feltett kérdésekre is választ kaphattok. Apropó, van egy közös tulajdonsága Jade-nek és drága énekesünknek, ami ugyan nem szép tulajdonság, de mindketten előszeretettel gyakorolják. Egy olyan dalt csatoltam ami bár szövegében nem kapcsolódik a történésekhez, mégis most találtam rá és rettentően megtetszett. Számomra teljesen átjön rajta a fejezet hangulata, amolyan keserédes érzést ad. Meg szeretném említeni azt is, hogy a másik blogom a One Love is újra fog indulni, ott is lesz folytatás. Voltak nehéz heteim és elhanyagoltam azt a történetet, de most volt időm és sikerült megírnom a folytatást hozzá. Remélem nem haragudtok és ezután is olvasni fogtok majd. Már régebben mondtam, hogy valószínűleg ismét más külsőbe fogunk bújni, nos már csak a szereplők képei vannak hátra és fel is rakom az új fejlécet mindennel együtt. Elég összefüggéstelen, amit most itt összehordtam, de röviden annyi, hogy köszönöm nektek, és itt szeretnék előre is kellemes jövő hetet kívánni – és persze jó olvasást!

Love, Diana

Never Say Never

Zayn Malik

Csak nézem Őt. Nézem, nézem és nézem. Mikor értetlenkedve megrázom a fejem és visszaalszom jóleső, teljes érzés fog el. S megint azon kapom magam, hogy kémlelem. Teljesen megsemmisülve, bambán meredve simogatom felkarját. Már arra sem emlékszem, mikor éreztem utoljára így. Egyszerűen attól is jobban lettem, ahogy láttam, milyen nyugodtan alszik. Mintha egy angyal lenne. Igazságtalannak tartom, amiért pontosan Ő szenvedett annyit, mikor hihetetlen lelke van. Belefeledkezve arca kémlelésébe azt veszem észre, hogy szuszogása abbamarad, a következő pillanatban pedig találkozom tekintetével.

- Jó reggelt, Jadey! – mosoly szökik arcára.
- Neked is, Zayn. Mennyi az idő?
- Tíz óra van. – azért tudom ennyire pontosan, hiszen azért közbe-közbe én is ránéztem az órára, főleg miután eddig rengetegszer kerestek a fiúk. Tudom, hogy ma este van a koncert és nagy valószínűséggel a fejemet veszik, amiért nem vagyok ott a főpróbán – amit mellesleg nem terveztek előre, ezért ma reggel, egy kósza üzenetnek köszönhetően tudtam róla -, de nem érdekel.
- Úristen! – lehámozza magáról derekán átcsusszanó kezemet és szinte bombaként kipattanva fut a nappali felé. Mickey egeres pólója térdéig ér, én pedig ámulva figyelem minden lépését. Most már nem bánom, hogy tegnap a saját eszemre hallgattam, hiszen akkor nem tartanák most itt. Igazából csak akkor jöttem rá, mennyire fontos is nekem. Egyszerűen hánynom kell már az érzéstől is, hogy esetleg megbocsát Chris-nek és ezért van vele ennyit. De azt, hiszem, erről még beszélni fogunk.

Követve Jade példáját felülök az ágyon, s kabátomért nyúlok. Sietősebbre veszem a figurát, felhúzom az ágy mellett lévő cipőmet is. Rezgő telefonom miatt még egyel nagyobb tempóra kapcsolok, így alig sikerül elcsípnem az éppen reggelijét majszolgató lány mondatait.

- Nem reggelizel? – kérdése hallatán kicsit lelassítok.
- Nem. Sietek a próbára. Este találkozunk. Szeretlek. – lopva adok egy puszit hajára aztán sietve indulok el ismét az ajtó felé.
- Én is.

Az arénába tartó úton nem teszek mást, csak zenét hallgatok és a kormányt ütögetve dúdolom a sorokat. Egyszerűen nem tudom, miért vagyok olyan boldog. Talán mert ennyit vártam erre, vagy mert csak jó érzés, hogy végre, egyszer összejött valami?

Lassan gördülök be az aréna mögött lévő kis udvarra. A lábamon érzem a zsebemben rezgő telefonom minden ütemét. Futva rontok be a hosszú folyosóra. Mindössze pár ember tartózkodik itt, én viszont fejvesztve futok az aréna színpada felé.

Minden tekintet rám szegeződik. Egyenletes levegővétellel próbálom lassítani légzésemet és visszanyerni pulzusomat. Liam és Niall a színpad szélén ülve társalognak, míg Harry éppen kiszúr és az óráját mutogatva, mérgesen mereszti rám szemeit. Louis a színpad közepén fekszik és ha nem tudnám, mennyire bolond, valószínűleg inkább halottnak hinném.
Miután Liam és Niall is érzékeli ittlétemet, felpattannak és besétálnak a hatalmas színpad közepére.

- Késtél! – teremt le Liam, miközben már kabátom nélkül érek fel a színpadra. Nem igazán értem, miért mérges, hiszen olyan sokat nem is késtem. Szívesen elmeséltem volna nekik egyszerre mindent, hiszen rettentő boldog vagyok, de így is ki vannak rám akadva. Sosem voltam hasonló helyzetben, de most csak világgá akartam kürtölni, milyen boldog vagyok, még ha ez másokat zavarna is.

Nem mondanám, hogy az érzéseim lassan változtak Jade-del kapcsolatban. Hiszen akárhányszor visszaemlékszem az elmúlt hónapok kellemes élményeire, Ő valahogy mindig bennük van. Sejtelmem sem volt, hogy ez a lány ilyen fontos lesz nekem. Csak megfogott benne valami, amit miatt minden perc kincs volt, amit vele tölthettem és ahogy megismertem, tisztelni is kezdtem. Csodálatos, hogy milyen erős és hihetetlen nagy szíve van. Szeretem Őt.

Figyelmem el-el kalandozgat a dalok sorai között, így aztán inkább vagyok olyan, mint egy transzban lévő elmebeteg, mint Zayn Malik. Máshol járnak a gondolataim és ezt le sem tudnám tagadni. Ahogy meredek a székek közé, elveszek. Nincs konkrét benne megfogalmazódott esemény vagy dolog, csak meredek.

- Zayn! – meg sem lepődök azon, hogy ismét Louis csapdos előttem. Erőszakosan állítom le kezét, ami közel jár ahhoz, hogy kiverje mindkét szememet.
- Mi van? – förmedek rá.
- Semmi, mindössze csak a Te szólód jön. De ha szeretnéd, ki is léphetsz a koncertből. Figyelj! – fura Louis szájából ilyet hallani, de mondanivalója akkor elveszti súlyosságát, mikor visszafele tartva saját helyéhez egy kisebb táncot lejt. Természetesen mind röhögésben törünk ki. A mosoly máris lehervad az arcomról, mikor kiszúrom a menedzsert. Erőltetett köhögéssel jelzek a többieknek. Másodpercek töredéke alatt válunk az elmebeteg öt tiniből normális emberekké.

A főpróba hangulata fagyos és korántsem hasonlít az eddigi koncertjeink hangulatához. Valamiért úgy érzem, készülőben van a menedzser fejében egy ötlet és az sem tetszik, ahogy méreget.

Mégis mit akar? Egyikőnk sem szerette, ha Ő kémlelt, főleg nem mikor szúrós tekintettel. Csak arra tudok gondolni, hogy ismét kitalált valamit. Mi van, ha drasztikusabb dolgokért is képes, csakhogy lemossuk végre a – szerinte – rosszfiús imidzsemet? Könyörgöm, minden normális ember ezt teszi ennyi idősen. Ne mondja már, hogy őt 19 évesen nem izgatták a csajok, mert hazudna. De végülis sokat köszönhetek neki, még ha számítónak és hidegnek is tartom. Egy, hogy bemutatta nekem Jade-et, akit már lassan egy évvel ezelőtt sem bírtam kiverni a fejemből. Elképesztett a története, s minden tőlem telhetőt megtettem volna, hogy segítsek neki – mégsem tudtam, hiszen a történetén kívül gyakorlatilag nulla volt, amit tudtam róla. Miután láttam, hogy sokat beszélgettek Louis-val rákérdeztem nála a nevére, de nem volt hajlandó válaszolni. Sőt, azt mondta, a jó dolgokhoz idő kell és megéri rájuk várni. Utólag elég misztikus és durva, hogy mennyire igaza lett. Mintha megérezte volna.

A próba végezetével az olasz öltönyös fejes is távozik. Nyugodtan ülök le a nézőtér egyik székére. Mindig szeretem látni, milyen a nézők szemével megélni a koncertet. Nyugodt légköröm azonban nem sokáig maradhat meg, hiszen a négy idióta máris a nyakamba ugrik és őrült módjára kezd faggatózni.

Azt sem tudják, hogy kiabálják túl egymás, amíg én egy ’idióták vagytok’ mosollyal nézem végig veszekedésüket. Mire lenyugodnak az én kedvem megy el a meséléstől, Ők azonban kitartóak.

- Na, mesélj már! – mondanom sem kell, hogy ismét Lou az, aki a legerőszakosabb Utálom, hogy Ő sosem árul el semmit az Eleanor-ral való kapcsolatából, de másokat faggatni nagyon tud. Ez így nem oké.
- Ti most összejöttetek? – teszi fel a legkézenfekvőbb kérdést göndör barátunk, aki állát támasztva, majd’ meghalva a kíváncsiságtól figyel az előttem lévő székből.
- Valami olyasmi. – igazán nem akarom ezt a fiúk orrára kötni, hiszen pontosan tisztában vagyok vele, hogy éjjel-nappal ezzel fognak piszkálni. Bár, eddig is folyamatosan ezt tették.

Váratlan reakciókat kapok, hiszen a már mindennapos ide-oda ugrálás és kiabálás után elég nyugodtan fogadják a hírt. Bár azért Niall-en látom, hogy feldobja a dolog. Ő segített mindenben és fele sem jött volna össze a dolgoknak, ha nincs. Nem is tudom, hogyan háláljam meg neki, de van pár ötletem.

A váratlan reakciókat kérdések hada váltja fel. Készségesen válaszolok mindenre, bár kezd idegesíteni. Észre sem vesszük, de elrepül az idő, és azon kapjuk magunkat, hogy egy óra van a koncert kezdéséig. A show összes szereplője megérkezett már, futva indulunk el az öltözőkbe. A stylist, Lou arckifejezése elárulja, mennyire mérges amiért késtünk, de Harry leinti egy ’ne is mond semmit’ kéztartással.

Az egyébként sokáig húzódó sminkelést és öltözést hamar letudjuk. Mindig is idegesített a smink, hiába volt egy leheletnyi rajtunk. Idegesített, mert nem ismerek egyetlen fiút sem, aki sminkelné magát, de a menedzser és Lou szerint ez muszáj, ha jól akarunk kinézni. Ez is a körénk épített stabil gépezet része.

Amíg a többiek a hangszálukat melegítik én és Harry a táncosok keresésére indulunk. Belőlem mindent kiszedtek a fiúk, Harry-ből viszont egyetlen hang sem jön ki. Hiába kérdezgetem Angel-ről és arról, mi folyik köztük, nem hajlandó válaszolni. Idegesnek tűnik. Olyan ember, aki nehezen vallja be az érzéseit és próbálja mindenki előtt tagadni, na de ez azért még tőle is hatalmas túlzás.

Pár lány sürgés-forgásába csöppenünk. Fel sem fogom, ki megy éppen el előttem, de máris jön valaki más. A hatalmas tükrökkel borított fal előtt legalább öt lány sorakozik és egymásnak segítenek. Annyira aranyosak, mikor ilyenek, attól viszont kiakadok, ha két lány veszekedik. Sosem szerettem, ha az emberek összevesznek, szerintem az pedig kiábrándító, ha két lány üvölti le egymás fejét.

Természetesen elsőre Jade keresésébe kezdek. Szemem sarkából kiszúrom, ahogy Harry lassan lépked Angel felé. Látszólag is feszült köztük a hangulat, de szerintem Harry szereti Őt. Csak valami közéjük állt.

Nem kell sok idő, mire megpillantom Jadey-t, aki éppen a tükör előtt majszolgatja szendvicsét. A többi, sürgő-forgó lánnyal ellentétben teljesen nyugodtan ül és bámulja magát a tükörbe. Élvezet volt kiválasztani a lányok fellépőruháját, hiszen miután ez a becses feladat ránk maradt próbáltunk olyan ruha-összeállítást választani, ami minél többet mutat. Kicsit messzire mentünk az extra-rövid nadrág és melltartó párosítással, de Lou segítségével találtunk valami olyat, ami a jó ízlés határán belül van, mégis azért feldobja a lent működő kis szerszámunkat. Hiába, fiúból vagyunk és ez már ösztönösen jön belőlünk.

Aztán végül beláttuk, hogy a tervünk elég beteg dolog lenne, így maradtunk a kis hasat mutogató pólónál és egy egyszerű nadrágnál. Nem is értem, miért volt ez akkor olyan fontos, hiszen elvégre nem mi fogjuk viselni a ruhákat.

- Jó étvágyat! – huppanok le a Jade mellett kihelyezett székre. Nem akarok úgy viselkedni, mintha házasok lennénk, éppen ezért nem akarom Őt a nap minden szakaszában ölelgetni.
- Köszönöm. – morogja el két harapás között. A sminkasztalt kopogató kezén látom, ideges.
- Nem tudod, mi van Harry-vel és Angel-el? – nézek az említett felek irányába. Jade és Angel annyira jóba vannak és ahogy ismerem a szőke lányt, Ő talán picit beszédesebb mint a göndör barátunk.
- Nem. Angel eléggé szótlan mostanság, pedig látom rajta, hogy kedveli Harry-t. Lehet, hogy csak fél. – érdekes, hiszen Ő is pont ugyanebben a helyzetben volt. Kívülállóként nehéz megérteni más félelmét, de mindig próbálom gyengéden és lazán fogadni a kiborulásait és megérteni, miért is ennyire félénk. Biztosan van rá oka, hiszen az ember csak úgy nem fél a szerelemtől. Persze, ott volt az a Chris-es ügy, amit le akar zárni, mégis mostanában mintha minden fontosabb lett volna neki, mint én. Rosszul is esett, de pont emiatt a félelme miatt nem mertem neki szólni.
- Figyu Zayn, kérhetek valamit? – hangja szégyenlősen, félénken cseng. Kíváncsian tekintek rá. – Van egy lány a csapatban, Darcy, aki nagyon kedvel téged. Nem beszélgetnél vele egy kicsit? Biztos sokat jelentene neki. Addig én elmegyek és kutakodok Angel és Harry után. – válaszomat meg sem várja, fel is pattan és el is tűnik látókörömből.

Nem igazán tudom a táncosok nevét így nehéz dolgom van, de szerencsére valaki útbaigazít. Darcy nagyon aranyos lány és majdnem elájul minden egyes percben, amit vele töltök. Nem sokat beszélgetünk, hiszen hamarosan kezdődik a koncert és vissza kéne érnünk a csapat másik feléhez. Mellesleg a hangszálainkat kéne melegítenünk jelenleg, de valljuk be, ez a kevésbé fontos.

Mivel Harry-t nem találom, ezért gyors integetéssel búcsúzok a lányoktól. Lopva adok Jade-nek egy puszit, aztán távozom is. Egyre gyorsabban szelem a folyosó métereit. Körülöttem rengetegen futkoznak, nyakukban lógó kártyájuk jelzi, Ők is a csapat része. Napokkal ezelőtt nagyon izgultam a turné első állomása miatt, hiszen tavaly volt utoljára ekkora szabású koncertkörút, és ráadásul ez hosszabb is lesz, mint az Up All Night lemez showja. Az izgalmam kezd előjönni, azért annyi biztos, hogy a jó kedvemet egy darabig semmi sem ronthatja el. Bátran mondhatom, mindenem megvan, amire vágytam és ennél boldogabb régen voltam.

Már majdnem visszaérek a többiekhez, mikor hangokat hallok kiszűrődni az egyik ajtó mögül. Körülnézek, s mikor látom, senki sincs a folyosó ezen részén kíváncsian tapadok az ajtóra. Tudom, tudom, nem szép dolog hallgatózni, de a beszélgetés Harry hangjával kezd érdekesebbé válni. Foszlányokat hallok ki, de mintha egy perc alatt két oktávval magasabbra kúszna a bent lévők hangja.

- Szét kell szakítania Őket. Két párt nem tűrünk meg egyszerre a bandán belül, ezt Ön is tudja. Ha ennyire kedveli Miss White-ot, tegyen érte. Sajnálom, de ez nem hozható párhuzamba a tervünkkel. Avassa be Mr. Malik-ot is, vagy tegye titokban, nem érdekel, de arról szó sem lehet, hogy két új pár legyen. Az pedig felháborító, hogy a Mr. Malik hírnevét helyrehozó tervünkből ez lett. Szerelem, mi? Rendezze el Styles, így is, úgy is repülni fog az egyik páros. Vagy az egyik táncos lány. - tisztán hallom a menedzser hangját. Először nem értem, miről beszél, aztán összerakom a hallottakat. A vér is megfagy bennem, pulzusom az egekbe emelkedik. Ha most lebukok, tuti, hogy alapos leszidást kapok ez valamilyen szinten mégis hajt. Így hát figyelmesen visszahelyezem a fülem a barna, fából készült ajtóra.

- Rendben, elintézem, hogy Jade és Zayn szakítsanak. – állam a földdel kerül egyenlő magasságba Harry ezen mondatát hallva. Próbálom összekaparászni magam, de sokkot kapok. Pont Harry az, aki erre képes lenne?
- Úgy legyen! – menedzserünk hangja mellé annak asszisztense is társul. Olyan, mintha emberek százai kiáltották volna el ezt a két szót. Hidegen, jéggé fagyva állok a szoba előtt. Egészen addig, míg ki nem nyílik az ajtó és szembe nem találom magam egy zöld szempárral.

- Zayn, te meg mit keresel itt?