Chapter 17. - If you never try you'll never know

Kedves olvasók!

Nem tudom, ti milyen helyzetben vagytok, de nálunk megkezdődött az év végi hajtás, ami egyet jelent a rengeteg dolgozattal és feleléssel. Nagyon nem örülök ennek, hiszen így kevesebb időm van az írásra és valljuk be, egy áttanult délután után kedvem sincsen túl sok hozzá. Éppen ezért késik az új fejezet a One Love-on és itt is késne, ha nem lett volna előre megírva. Olvasva az előző fejezethez érkezett kommenteket azt szűrtem le sikerült összezavarni titeket, sőt, már saját magamat is. Próbálom ésszerűen vinni a történetet, így ami kérdés felmerült esetleg a múltkor, azon kérdések nagy részét tisztázom ezzel a fejezettel. Természetesen ezután is lesznek izgalmak, hiszen rengeteg ötletem van, ez a kis gesztus és állapot, amely az utolsó sorokban mutatkozik meg nem fog örökké tartani. Na de nem akarom elszólni magam, igyekszem rövidre fogni. A fejezet során megismerhettek egy új szereplőt, akinek a képe már ki is került a többiek közé. Tervezem mind ezeket a képeket, mind a fejlécet lecserélni, de ez csak akkor lesz lehetséges, ha a többi, rendelt fejléccel együtt nekiállok az elkészítésének. Ez a rész kicsit hosszabb lett, mint szokott és szerintem van benne egy olyan dolog, ami ismét kérdéseket vethet fel, s amire nem számítottatok. Dalnak a blog címadóját, azaz a Be Alright című szerzeményt csatoltam. A fejezet címe azért nem ez lett, mert kezdéskor úgy terveztem, hogy egyik részhez a dal, másikhoz pedig a cím fog kerülni. Nem is akarom feleslegesen jártatni a szám, köszönöm nektek a sok-sok támogatást! Remélem ki tudtok tartani ebben a pár hétben, ami a suliból maradt, mert nekem egyre nehezebb felkelni reggel. Előre is kellemes hetet és hosszú hétvégét kívánok nektek! Remélem jól fog telni ez az ünnep és egy kis ajándékot hagyok nektek a Be Alright eme fejezetével.

Love, Diana

Be Alright

2013. február 26.

Nehéz volt a napokban bevallanom, de féltem. Féltem, egyben azonban izgatott is voltam és ahogy a mérkőzés közeledett ez az izgatottság is egyre nőtt bennem.
Nem tudom miért, de ma is úgy érzem, kötelességem elmenni. Hiszen most is érzékenyen érint az Ő élete és valahogy muszáj, hogy támogassam. Még ha nem is bánt jól velem, de Ő is mellettem volt, mikor senki más és nekem is ezt kell tennem. Nem akarok örök zsörtölődős emberként élni, aki öregként is haragudni fog. Ha pedig rosszul teszem, hogy továbbra is mellette állok, arra is nekem kell rájönnöm.

A stadion jól ismert piros székeit kabátok és táskák ezrei lepik el, mellettük nyüzsgő emberek. A sorok közt járkáló árusok buzgón nyújtanak egy-egy fánkot, gofrit és miegymás édességet a lelkes szurkolóknak. Befordulok a padok alá, így közvetlenül a stadion egyik folyosójára kerülök. Nem sokat kell mennem, de meg is pillantom az öltöző jelzést. Tudom, hogy a játékosoknak tiltják, hogy az öltözőbe vigyenek valakit, de szeretnék beszélni Chris-szel és nem hiszem, hogy a meccs alatt lesz lehetőségem.

Kis idő töredéke alatt több tucat piros mezes srác özönlött ki az ajtó mögül. Pár ismerős arcot is vélek felfedezni, meglepően fogadom őket. Eddig nem is tudtam, sőt, sejteni sem mertem, hogy akár Chris régi edzőtársai is idáig jutottak. A csapat végén ott kullogott az említett személy is. Maximalistaként még sportolás közben is tökéletesen akart kinézni, ez legtöbbször sikerült is neki.

- Szia. – köszönök neki halkan, épp’ hogy meghallja.
- Szia Jadey! – most is próbálom hidegen fogadni ölelését, de egyszerűen ez lehetetlen. Mikor előtörnek belőlem a régi érzések Zayn-re gondolok. Kicsit furcsa, hogy ismét nem beszéltünk a történtek óta, de mivel megígérte, hogy itt lesz, remélem tényleg eljön. Ha nem is arról beszélünk, amiről kéne – hiszen nem vagyok olyan, aki egy ilyesmi szintű vallomást félvállról vesz -, de akkor is. Hiányzik, jó lenne látni.

Chris mögül egy szőkésbarna hajú lány lép elő. Női ösztönként jól megvizsgálom. Az első dolog, ami feltűnik az arcán trónoló hatalmas mosoly, majd a csók, melyet Chris-nek ad. Akaratlanul is összeszorul a gyomrom bár mosolyt erőltetek magamra.
- Ő itt Leila. – a lány a nyakamba veti magát, amit picit túlzásnak találok.
- Sokat hallottam rólad. – nehezen hiszem el, amit mond. Pár hete még Chris bizonygatta, hogy elfelejtett és bár szeretett, ennek vége. Azért mesélni még sem felejtett el rólam.

Mindig is féltem, hogy az emberek, akik körülöttem vannak valójában nem is kedvelnek. Csak megjátsszák, mert így könnyebb. A világ legrosszabb érzése, mikor kiderül, akit te mindennél jobban szeretsz nem kedvel téged. Ez a bennem lévő állandó félelem most egy kicsit leapadt. Bár továbbra sem kellemes látni az ex-pasimat továbblépni, de ez valamilyen szinten fel is nyitja a szemem. Hasonlóan kéne nekem is cselekednem. Nehéz ugyan, mert vihar van bennem és amikor megnyugszom és végre tisztázódnak az érzéseim valaki ismét feldúlja azokat. És ez zavar.

- Leila elkísér a hozzátartozóknak kiállított részlegre. – mélázásomból egy férfias hang szakít ki. A lánynak nem is kell mondani kétszer, megragadja a kezem és bár néha-néha túlságosan is szorít, alapból kedvesen húz maga után. Szívesen megállítanám és most azonnal átkutatnám az egész stadiont vagy telefonálnák.

Hirtelen hiányérzet támad bennem, s most már nem is kell gondolkoznom, ki is hiányzik annyira. Pontosan tiszta a kép, ki ez az ember. Úgy ismerem Őt, mint aki betartja az ígéreteit de jelenleg halvány esélyt sem látok arra, hogy mégis eljön. Mit is hittem? Ide fog állítani azok után, hogy múltkor sem nézett felém? Hogy Ő, a híres-neves Zayn Malik el fog jönni egy olyan meccsre, ami számára nem is fontos? Ami csak nekem, tulajdonképpen az Ő beosztottjának érdekes és életbevágó?

Amire felérünk a stadion tetejének székei közé a két csapat emberei máris a pályán teremnek. Állva várjuk végig a himnuszt. Szégyellem, de közel sem tudok a jelenleg zajló eseményekre koncentrálni. Egyszerűen nem érzem már olyan jó ötletnek ezt a dolgot.

Eleinte hideg a szék, aztán ahogy egyre több időt töltök rajta ez elmúlik. Összébb húzom kabátomat. Az első perceket izgatottan figyelem, de aztán elterelődik ez a csekély figyelmem is. Míg a mellettem ölő Leila mind a tíz körmét lerágva izgul és figyeli a meccset, én meggondolom magam. Oké, hogy bíztatnom kéne Chris-t, de ez fáj. Bár kedvesnek tűnik a lány és kicsit nagyon is közvetlen, fáj, hogy ennyi voltam neki. Az pedig még jobban, hogy Ő boldogan él én pedig az árnyékától küzdve próbálok kiutat találni. Az út már megvan, csak a helyes ember és időpont kell, mikor találom meg a végső kijáratot.

A percek múlnak, múlnak, s múlnak, az én figyelmemet viszont nem tudja lekötni egyetlen berúgott gól és esés sem. Ha felpofoznám magam az talán segítene? Emiatt a nagy unalmam miatt megkönnyebbülve állok fel félidőkor. Számat nagy sóhaj hagyja el, ahogy testem kiegyenesedik és a hátamban élesedő fájdalom elmúlik. Még sem sokáig élvezhetem kinyújtott helyzetemet, hiszen Leila visszahúz. Kínzásként ülök ismét a kemény, hideg műanyagszékre.

- Kérhetek tőled egy tanácsot? – fel sem fogva kérdését bólogatok bőszen. A fájdalom visszatér, akaratlanul is felszisszenek, ahogy végigfut a hátamon. – Te sokáig voltál együtt Chris-szel és én nagyon kedvelem Őt. Nem tudsz esetleg mondani valamit, amivel levehetem a lábáról vagy amivel garantáltan magam mellett tarthatom? – annyi biztos, hogy nem kell levennie a lábáról, hiszen ahogy elnéztem Chris arcát igenis kedveli a lányt. Bennem olyan ösztön támad, ami arra sarkall, hogy elővigyázatosságból is figyelmeztessem Őt.
- Csak annyit tudok mondani, hogy vigyázz vele. Ha elgurul a gyógyszere ki tud kelni magából. És ami a legfontosabb, ha úgy érzed, neked túl sok ez az egész vele és el akarsz menni az első adandó alkalommal tedd meg. – látszólag egy szót sem ért, amit motyogok nekem mégis sokat jelent. Ha itt az idő Ő is rá fog jönni a szavaim jelentésére, de őszintén remélem Ő szerencsésebben fog járni, mint én.

- Hát, köszönöm. – mindössze ennyit bír kinyögni, s az értetlenség továbbra is látszik rajta. Hogy ne legyen ez olyan kínos, gyorsan témát is vált. – Te jársz az egyik One Direction taggal, nem? Zayn, ugye?
- Igen. – kérdésétől ismét elkap az a rossz érzés. Hol lehet most? Azt ígérte eljön, de sehol sem találom. Idegesen kezdek keresni szememmel a tömegben, közben picike esélyt sem látok, hogy esetleg kiszúrom Őt.
- És hogy haladtok?
- Egész jól. Tudod én is nagyon kedvelem és aranyos srác. – a folytatástól megment a síp, mely a második félidő kezdését jelzi. Nagyon jól jön ez most, hiszen gondolataim sem voltak, melyeket szavakba önthettem volna.

Minden testrészem azon az egyetlen szón gondolkodott és járt, mely pár napja hagyta el az énekes száját. Nem egyszer, nem kétszer, háromszor. A múltban történtek után sosem szerettem volna hallani ismét ezt. Kétes helyzetbe sodort, felkavarta a bennem rejlő gondolatokat. Ami a legrosszabb, hogy utólag bánom, hogy elsétáltam. Sírtam, mégis annyira jól esett volna megölelni. Hiszen már most hiányzik minden kis kiismert szokása. Például hogy sosem cigizik előttem, s azt hiszi nem tudok a dologról, pedig igen. Hogy mindig előre enged és szinte gondolatolvasóként fejti meg mikor van szükségem rá. Én szeretem Őt.

A meccs második fele izgalmasabb és végül a piros mezben lévő csapat nyert. A hozzátartozók és az edzők nevetve futottak a fiúk felé. A helyek, melyeken ültünk kiürültek, minden közelebbi ismerős a csapatra széledt. Én lassan, közben-közben elmélázva sétálok le a sorok között. Az előttem haladó tömeg nehezíti a dolgomat, de végül leérek. Közvetlenül a csapat mellett sétálok el, ahonnan egy hang szűrődik ki, mely a nevemet kántálja.

- Jade várj! Átöltözök és utána elmegyünk valahova kajálni. Nincs kedved eljönni? – végignézve Chris testén minden kis izzadságcseppet kiszúrok.
- De, szívesen megyek.
- Srácok, én, Leila és Jade elmegyünk valamerre, de a közös ünneplést majd bepótoljuk. – integetéssel búcsúzik el csapattársaitól. Nekik láthatóan nem tetszik, hogy inkább a kis ünneplést választja a nagy helyett, s ez nekem is szokatlan. Sosem volt Ő olyasfajta srác, aki inkább otthon ült mintsem őrülten bulizott volna. Mi történt?

Leila és köztem kínos csend volt várakozás közben, de Chris érkezésekor megeredt a nyelvünk. Minden lányos témát kiveséztünk, a focista fiú pedig már a fejét fogta az őrültségeinktől. A stadionból egymás mellett ballagunk ki. Nagyokat nevetünk mikor feltűnik egy alak és mielőtt fel is foghatnánk ki is az öklével hatalmasat ad Chris-nek. Mindketten megijedünk. Lábaim a földbe gyökereznek és jéggé fagyva nézem a két verekedő embert. Leila keze szája előtt pihen, de szemlátomást Ő sem tud sokat kezdeni a helyzettel.

Chris feláll és ahogy a támadója felhajtja a fejét máris leolvad a jég. Az arc ismerős, sőt, nagyon is.

- Úristen! – nagyot kiáltok mikor a bőrdzsekis fiú ismét behúz egyet. Hogy megvédjem ex-barátomat elé állok és lefogom az énekes kezeit. Zayn arcvonásai kisimulnak, levegővétele egyenletessé válik. Tekintetem találkozik csillogó szemeivel. Mi történik? – Zayn, mégis mi van veled? – fél szememet az előttem álló fiún tartom, akinek továbbra is felkarját fogom, másik pedig a véres száját törölgető Chris-en van. – Maradj itt.

Kíváncsian indulok el a vérző száját törölgető fiú felé.
- Én ...sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy ez lesz. Tényleg sajnálom. Jól vagy? Minden rendben van? – zavaromban azt sem tudom, mit mondjak. Nem nagyon jön ki hang a torkomon. Szerintem sokkot kaptam.
- Semmi baj. – búgja Leila féloldalas ölelésében. – Csak annyi, hogy ennek ellenére is örülj. Rohadtul szeret a srác. – nagyokat pislogva meredek magam elé, aztán egy halkan elmotyogott ’Sziasztok’ kíséretében megfordulok tengelyem körül.

Idegesen karolok Zayn bőrdzsekivel borított felkarjába és szinte tépve húzom magam után. Rettentő jól estek az imént hallott szavak, mégis nagyon mérges voltam Zayn-re. Bizonytalan leszek mikor belegondolok, fogalmam sincs hogy is került ide, s ekkor Ő kezd vezetni engem. Szorítással jelzem, mennyire nem hatott meg ezzel az akciójával. Ha ez kiderül Zayn karrierjének lassan vége lesz. A menedzsment és az újságok is megzabálják majd, ahogyan engem is a múltam miatt.

Az autóban korom sötét van, mindössze egy-két körvonalat vélek felfedezni. Az ajtó kinyitásával felkapcsolódik az utastérben lévő lámpa.

- Mégis hogy gondoltad ezt? Miért jöttél ide? – kérdések ezrei áramlottak belőlem. Helyzetemen az sem segített, hogy Zayn látszólag teljesen közömbös volt a dolog iránt, hidegen hagyta, hogy éppen megvert valakit. – Miért versz meg ok nélkül embereket?
- Ja, hogy ez így nem oké? De amikor Chris vert téged ok nélkül az teljesen rendben volt! – szótlan lettem. Igaz, amit mondott.
- De ez a múlt. Lezártam. Neked is le kéne.
- Nem úgy tűnik, mintha lezártad volna. Tudod, idegesít, hogy te ezután a bájgúnár után futsz. Nem értem, mi van meg benne, ami bennem nincs.
- Vigyél haza. – reagálok gyorsan, mielőtt bármi be nem tervezett mondat vagy esetleg szó elhagyhatná a számat.

Az utcák kihaltak, s nem csak a Wembley Stadium körül, hanem egész Londonban. Szokatlanul csend van, az eső szemerkélni kezd. Az autók lassan szelik az utakat, néha feltűnik egy-egy ember a kivilágított városban. Vagy esetleg egy szerelmespár.

Alig várom, hogy hazaérjünk. Erősen kapaszkodom az ülésbe, magamban elmorzsolva pár imát. Múltkor azt hittem rosszabbul nem is vezethetne, de ez két fokkal borzalmasabb mint akkor. Nem szabad mérgesen a kormány mögé engedni Zayn-t! – jegyzet magamnak.

A jármű kerekei lassabban pörögnek, s végleg megállnak. A hangulat most lesz igazán hideg, ugyanis a búgó hang, melyet a motor adott ki elmúlt.

- Szerintem beszélnünk kéne. – válaszra sem méltatom, reflexszerűen pattanok ki az autóból. Ám akármennyire is szeretném többé-kevésbé alig sikerül leplezni a bennem dúló háborút.

Régen sem voltam olyan, aki magabiztosan állt a lábán. Voltak kételyeim, s mikor úgy éreztem, rendben van az életem legtöbbször jött valaki és felforgatta azt. Nem panaszkodom, hisz a múlton való túllépést és azt, hogy pozitívan gondolkodjak Zayn-től tanultam. Ennek ellenére jelenleg Ő az, aki felforgatta az eddig leülepedett érzéseimet. Érdekes az élet körforgása: akarsz valamit, valakit, túllépni a múlton, mindenen, ami bántott. Erre vársz akár éveket is és mikor jön valaki, aki ezt meg tudja adni azt kívánod, bárcsak visszamehetnél az időben. Oda, ahol nyugodt volt minden és a megszokott kerékvágásban teltek a napok. Én sem bánnám, ha ezt megtehetném, de egy dolog igenis rettentően hiányozna: Zayn.

Mikor leszek elég erős ahhoz, hogy magam mögött hagyjam az eddig történteket? Mikor lesz erőm közölni vele, mit érzek? Mert most, ahogy az ajtóban kutatok a kulcsaim után és lassan, holott biztosan nézek hátra a mögöttem kuncsorgó fiúra látom, bántja valami. Pontosan tudom, mi.

Lazán dobom le a kulcsaimat az ajtóhoz legközelebb lévő kis szekrényre. Az agyam arra koncentrál hagyjam figyelmen kívül a hátam mögött trappoló énekest. Ha ez ily’ könnyen menne örülnék, hiszen akaratlanul is de fél szemem arcán tartom.

- Nem tartod ezt egy kicsit gyerekesnek? Megversz egy embert az utca közepén? Ráadásul híres vagy, ha ez kiderül, neked véged! – szavaim korántsem hangzanak olyan komolynak, mint amilyennek gondolom őket. Elviselhetetlen lenne, ha Zayn karrierje miatta menne tönkre és amiatt, hogy jelen pillanatban kedvel engem. Ugyanis ez előbb vagy utóbb el fog múlni.

- Én vagyok gyerekes? – arcára és testtartására a jól megszokott méreg ül ki. Nem szeretem, ha ilyen. – Te akarod lezárni a múltadat, mégis szinte loholva futsz utána. Ébredj fel Jade! Az egyetlen dolog, amit eddig megtanultam az az, hogy ne félj kimondani, amit érzel. Én kimondtam és tudni fogom, hogy nem vesztek kárba az érzéseim, hiszen tudsz róluk. Még ha nem is viszonzod őket.

- Ki mondta, hogy nem viszonzom őket? Csak félek..
- Ha félsz attól jobb lesz? Aki nem mer, az nem nyer!

- Nem könnyű elfelejteni a dolgokat, és lehet neked baromság, amit teszek, de nekem nem. Hiába jut néha eszembe mit éltem át, valahogy úgy érzem, meg kell bocsátanom. Mindenki érdemel egy második esélyt. De ettől még nem szeretem Chris-t. Sőt, a meccsre is csak udvariasság szempontjából mentem el, hiszen Ő is támogatott. Azért félek, mert néha eszembe jut mennyi mindent odaadtam és mit kaptam vissza. Néha csak sírni akarok, mert még mindig érzem az ütések nyomát és ahogy magara nézek akaratlanul is látom a lila foltokat. És ezért félek bevallani neked, mit érzek. – nehezen küszködök könnyeimmel. Sosem beszéltem senkinek ilyen őszintén az érzéseimről.

Magamat is megleptem. Nem érzem azt, hogy terhet tennék a vállára, inkább örülök hogy valakinek őszintén elmondhatom mi bánt. Hiszen az is kincs, ha végighallgat.

- Szerinted én bántanálak valaha? Nem hülyeségből ismételgetem percenként, hogy szeretlek. Először a barátom voltál, aztán valahogy a testvérem lettél, de ez nekem jóval több már. Szeretlek, Hercegnő. – szóhasználatának hallatán nagy mosoly szökik arcomra.
- Én is szeretlek. Jobban, mint egy barátot. – összeszedve minden bátorságomat lépek közelebb hozzá, így csak pár centiméter van köztünk. Szégyenlősen hajtom le a fejem, továbbra is mosolyogva. Ujjainkat összekulcsolva húz közelebb magához. Fejemet nyakhajlatába fúrom, beszívva oly’ ismerős illatát.
- Most már minden rendben lesz. – suttogja fülembe védelmezően, közben egyik kezével hajamat simogatja. Nagyot sóhajtok. Minden rendben lesz. Biztonságban vagyok.