Chapter 16. - Damn it

Kedves olvasók!

Igazából fogalmam sincs, hogy köszönjem meg nektek, miféleképpen, hiszen eddig tizenhét bejegyzésen keresztül köszöngettem és már nem találok más módot. Ez nem is baj, hisz annyi mindent kapok tőletek és nélkületek, drága olvasók nélkül biztosan nem tartanék itt. Rég feladtam volna az írást, mert ugye sosem bíztam magamban. Nem tudom, mit mondjak, köszönöm nektek! 94 feliratkozó! Szerintetek össze tudjuk hozni együtt a százat? Hajrá! S bár gondolom ti nagyon szuper folytatásra számítottatok a csók után, számomra ez nem lett az. Délután írtam meg a fejezet második részét és kicsit sem vagyok vele elégedett. Többször megrekedtem mind a mostani, mind a következőkben érkező fejezetek kapcsán, de szerencsére sikerült kigondolnom a folytatást, így újult erővel ülök neki az írásnak. Miközben az angol vizsgámra készültem ezen kattogott az agyam, de semmi sem jött. Biztosan untatlak titeket így szombat este környékén, ezért igyekszem rövidre fogni. Ahogy már említettem, nem vagyok elégedett ezzel az irományommal, ettől függetlenül azonban remélem nektek tetszeni fog. Elfogadok mind pozitív, mind negatív kritikát! Sok minden nem történik ebben a fejezetben, inkább az érzésekre és vallomásokra alapoztam az írásakor. A dal a Change My Mind, mely nekem személyes kedvencem és szerintem tökéletesen illik Jade jelenlegi érzéseire. Tervezek a jövő hét folyamán egy kisebb átalakítást a blogon, nem tudom, ebből mennyi fog sikerülni, de ne lepődjetek meg ha egy kis változást tapasztaltok. Mit is mondhatnék még? Köszönöm a díjakat, az érkezett hét kommentet és a sok-sok szeretetet, amit kapok! Kellemes olvasást kívánok nektek, remélem csodás hetetek volt!

Love, Diana

Change My Mind

2013. február 23.

A napok megszámlálhatatlanul gyorsan teltek, s ezen az sem segített, hogy szinte minden percemet a próbateremben töltöttem. Az ember azt hinné, a turnén lehet kifáradni igazán, de én már most hulla vagyok. Különösen zavar, hogy a biciklis délután óta egyetlen szót sem váltottam Zayn-nel és akárhányszor próbálok vele beszélni elfut és leráz. Kicsit rosszul esik. Na jó, nagyon rosszul esik. De fogalmam sincs, mit tegyek, mert szinte lehetetlennek tűnik, hogy akár egy szót is váltsunk. Ennek nem így kéne lennie, bennem nem így volt eltervezve. De valljuk be, kezdek hozzászokni, hogy mostanság semmi sem úgy sül el, ahogy tervezem. Pozitív és negatív értelemben is.

Ma van az utolsó főpróba a hétvégi koncert előtt. Mindenki izgatott, hiszen ez az eddigi leghosszabb turné amin mind mi, mind a fiúk részt vesznek és mellesleg az O2 arénában kezdődik, ami az egyik leghatalmasabb aréna a világon. Ha valaki hibázik, azonnal látszik és akár egy rossz lépés is felboríthatja az egyébként tökéletesen felépített gépezetet.

Különleges alkalom a mostani, hiszen nekünk kivételesen nem kell a próbateremben izzadni, hanem megnézhetjük és csodálhatjuk az első sorból a banda főpróbáját. Ilyenkor általában normálisan, komolyan eléneklik a dalokat, de Őket ismerve a koncerten ha kell, akár egymás nadrágját is letépik majd, csakhogy szórakoztassák a közönséget.

Testemet az Over Again lassú ütemei járják át. Bár korántsem vagyok nagy rajongó, s a tánctársaimmal ellentétben nem pisilek majdnem a székembe, azért ismerem pár dalukat. Ha már egyszer a világ egyik leghíresebb bandájáról van szó, lehetetlen nem ismerni egy-két nótát tőlük. Magamban még dúdolom is a sorokat, de nem akarok hangosan énekelni. Nem akarom, hogy lássák a többiek, hogy tudom a dalt, mert hetekig ezzel piszkálnának. Az éneklés nagyon jól megy a srácoknak. A három perces dal alatt azon vagyok, hogy akár egy pici kis szemkontaktust is kialakítsak Zayn-nel, de ez lehetetlennek bizonyul. A saját szólója alatt is a padlót kémleli. Kellemetlenül érzem magam. Angel-re nézek, aki halál nyugodt és mikor elkapja pillantásomat halkan odasúg egy ’Nyugi’-t. Beszélni könnyű!

Idegesen kapok zsebemhez, melyben telefonom rezeg eszeveszetten. Jól is jön ez a gesztus, hiszen egy dal van hátra és kicsit kínossá vált Zayn-t bámulni. Mielőtt megnyitnám a beérkezett üzenetemet, felnézek a színpadra. Az énekes gyorsan elkapja a pillantását, mintha nem látott volna. Nem törődést tettetve rázom meg a fejem, majd fordulok ismét a telefon felé. A kijelzőn Chris neve villog. Nem meglepő, hiszen az elmúlt napban rengeteg üzenetet kaptam tőle. Szeretné, ha ismét összebarátkoznánk és mivel péntek délután meccse lesz, gondolom engem is el akar rángatni. Szívesen elmennék, hiszen bármennyire is fáj nekem Őt látni, titkon azért büszke is vagyok rá. Annyit küzdött az álmaiért és lehet, hogy velem nem bánt jól, de álmai beteljesülését mindenki megérdemli.

Nem tévedek, az üzenet ismét ilyesmi tartalmú. Meg sem gondolom a dolgot, kérdésére igennel válaszolok. Fáradt vagyok, nem akarok próbálni és abból is elegem van, hogy macska-egér játékot kell játszanom egy olyasvalakivel, akiről tudom, az én szintemen jóval magasabban áll. Sosem szerettem, ha húzták az agyam, de kezdek kiakadni.

Sejtelmem sincs, mit kéne tennem. Úgy érzem, túl félvállról veszem a dolgot, de ha komolyan gondolom, akkor pedig az a baj. Lehet, hogy adni kéne ennek az egésznek egy esélyt? Végülis, egy focimeccsről van szó, emberek ezreivel.

Az Irresistible ütemeivel zárul le a főpróba. Akár London másik felében is hallani lehet, mekkorát sóhajt mind az öt srác. Liam egyszerre ráugrik a göndör Harry-re, akiről Louis próbálja leszedni Őt. Niall a lányokhoz fut, így csak páran maradnak mellettem. Elmélyedve olvasom el újra, s újra az üzenetet, amit Chris-től kaptam. Pár percre elfeledkezek a turnéról és mindenről, ami előttem áll, s hirtelen ez lesz a nagy dilemmám.

- Spuri! – nem tudom mire vélni a lányok hirtelen eliszkolását, de mire egy szót is kinyöghetnék, máris társaságom akad. Hidegen bámulok magam elé. Nem akarom ezt az álcát játszani, de nagyon bánt, hogy ilyen távolságtartó lett velem. Hiszen Ő csókolt meg, és ez nem az első eset volt. Akkor meg mi a gond?

Kezdek valami furcsát érzékelni mindenemben. Félek bevallani, s valószínű, hogy hamar nem is fogom, de kedvelem Őt. Talán jobban is, mint kéne. Megbízom benne és biztonságban érzem magam. Neki köszönhetem, hogy ha véglegesen nem is, félig-meddig sikerült felállnom és túllépnem a dolgokon. Persze, vannak olyan napjaim, amikor csak a negatívat látom mindenben, de ez normális. Egyszerűen félek, de ezzel egy időben mindenem remeg, az agyam pedig azt kiabálja, cselekedjek, változtassak.

Lehet, hogy az élet ezzel a fiúval akar elém tolni egy esélyt? Fel sem fogtam az együtt töltött idő alatt, hogy mennyire megkönnyebbültem. Újra szabadnak érzem magam. Végre valaki megért, valaki mellettem van és bíztat. Sajnos az a baj, hogy a félelmet rettentően nehéz legyőzni. De azzal, hogy félek, Ő is tisztában van. Akkor meg miért játsszuk ezt a játékot?

- Tetszett a próba? – kis meglepettség ül arcomra. Meglepődök, mert végre hozzám szól és nem menekül, viszont értetlenül is állok a dolog előtt. Hidegen kapom el a pillantásomat, válaszra nem méltatva kérdését. Sosem játszok ilyet, de úgy érzem, a mostani esetben jogos a duzzogásom. Elvégre én mindössze tisztázni akartam a helyzetet, de neki minden fontosabb volt akkor, mint én. – Aha, szóval most nem szólsz hozzám? – mérgesen s hűvösen nézek bele barna szemeibe. Látom rajta, hogy nem tetszik neki. – Jade, ne játssz! Mi bajod van? – mint egy ártatlan bárányka, úgy néz rám.

- Mi bajom van? – hangom feljebb csúszik a kelleténél, így gyorsan váltok vissza eredeti hangszínemre. – Az a bajom, hogy rettentően bánt, hogy beszélni akarok veled, de neked minden fontosabb. Nem akarom, hogy minden percedet velem töltsd, de azt hiszem, van mit megbeszélnünk. – lágyan célozgatok a történtekre. Egy csókot meg is értek, de kettőt már nem. Lehet, hogy túlreagálom a dolgot, de szerintem ez helyes így.
- Sajnálom, csak… - idegesen keresi a szavakat. – Össze kellett szednem magam. Rájönnöm, mit érzek két dolog közül. Tudod, vagy kedvelsz valakit vagy szereted. – meglepően őszintévé válik. A háttérben közben kiszúrom a lányok távolodó alakját és velük Niall-t is. A stadion másik felében már csak Liam és Harry beszélget. Talán ezért a nagy közvetlenség? Talán Ő is éppen ugyanúgy fél, mint én?
- A kettő nem ugyan az. – mondom ki, amit eddig is tudtunk mindketten. – Én nem akartalak letámadni, csak rosszul esett, hogy nem figyelsz rám. Én sem tudom, mit is érzek most és hogy is vagyok, de szeretném tisztázni.

- Jaj Jade, semmi baj. – karjait körém fonja. Szorosan bújok hozzá és fúrom fejemet nyakhajlatába. – Egyáltalán nem támadtál le és igazad van, nekem kellett volna időt szakítanom rád. – pillanatnyi rossz érzés fog el, mikor elválik tőlem. Tényleg pillanatnyi, hiszen hamar el is múlik. Nagy levegőt veszek, s úgy döntök, témát váltok. Nem merem neki bevallani az érzéseimet, magamnak sem.
- Pénteken lesz egy focimeccs. Nem jönnél el velem? – figyelek arra, nehogy kiejtsem Chris nevét. Nem akarok még egy kiborulást a részéről, az jobban összezavarna.
- De szívesen. – villantja meg tökéletesen fehér mosolyát. – Ki játszik?
- Hát azt nem tudom, de Chris ott lesz. – gondolatban szám elé kapom kezem. Valójában fogalmam sincs, ki játszik, mit mondhattam volna? Sosem voltam focirajongó, ezt Chris sem díjazta. Most sem változtam, csak látni szeretném hova jutott. Hiszen életem nagy részét neki szenteltem, s ezután is jelent nekem annyit, hogy elmenjek a meccsére. S az pedig, hogy ilyen gyorsan el is kotyogtam a dolgot…

Zayn fehér mosolya egyszerre lehervad. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, mi is ül az arcán. Düh, méreg, szenvedély. Féltékenység?

- Chris? – nem törődve a rajtunk kívül itt lévőkkel emeli fel hangját. Pislogva figyelem, ahogy határozottan felkel. Szemeivel szinte gyilkolni is tudna, ez megijeszt. – Miért futsz még mindig utána? Azt hittem múltkor lezártuk ezt a dolgot! Jade nem látod, hogy csak arra kellesz neki? Te hülye még be is dőlsz! – múltkor azt hittem, ennél mérgesebben nem fogom látni. Tévedtem! De mekkorát! Szemei sziporkáznak, kezeivel ide-oda hadonászik, mintha keresné, mit üssön meg.

- Zayn! Mi a bajod? – értetlenül állok az énekes kirohanása előtt. Tekintetét rám emeli. Nem bírom állni szigorú arcát.
- Mi a bajom? – felismerhető akcentusa tökéletesen tagolja a három szócskából álló mondatot. Látszólag sikerül ennél is jobban felhúznom. – Az a bajom, hogy olyan után futsz, aki nem szeret, miközben nem veszed észre, hogy az orrod előtt áll valaki, aki akár ölni is tudna csak azért, hogy a Chris-re szentelt figyelmed felét is megkaphassa.
- Miről beszélsz? – nem akarom ennél is jobban felbőszíteni, mégis ez a mondat rettentően kikívánkozik belőlem.
- A francba is, nem veszed észre? Szeretlek Jade! – Úristen! Ez az első dolog, ami eszembe jut, miközben szó szerint tátott szájjal csodálkozom. Zayn lehatja fejét. Bár lehetetlennek bizonyul levennem róla tekintetem, biztosra veszem Liam és Harry minket bámulnak. Hiszen szinte üvöltött velem.

Félig sokkos állapotban meredek rá. Ilyen nincs, ez nem történhet meg – ismétlem a szavakat magamban. A legrosszabb, hogy sok dologra rájöttem e szó hallatán. Ha Ő tényleg így érez, mi van, ha én is? Neki legalább volt bátorsága kimondani. De ez nem lehet. Nem szerethet! Hiszen Ő híres, bárkit megkaphat, amíg én csak egy táncos vagyok. Sosem voltam híres a fiúk körében és ez..
Ilyen nincs.

- Most boldog vagy? – több szóra nincs is szükség, egyszerre visszatérek a valóságba. Hevesen kapok Zayn után, kevés sikerrel. Futva indulok utána, s közben találkozok Harry és Liam értetlen pillantásával. Ha Ők nem értik a helyzetet, nekem kéne? Elveszettnek érzem magam. Tisztán akarok látni. Sosem számítottam arra, hogy valakitől hallani fogom akár egyszer is ezt a szót. Egyszer hallottam őszintén egy fiútól, s Ő is rendesen összezavart. Félek. Félek a helyzettől. Jelenleg is zavart vagyok, minden a nyakamba szakadt. Először a turné, aztán Chris most Zayn. Mi jöhet még?
- Zayn! Állj már meg! – reménytelenül taposom a folyosó métereit akár alakja, akár tekintete után kutatva. Másodpercekkel később felbukkan. Tekintetünk találkozik, s egy percre megfagy a levegő. Én ezt érzem. Szinte jéggé fagy a tér közöttünk. Míg Ő közömbös és látszólag megbánta, amit mondott én értetlen vagyok, csillogó szemekkel kémlelve Őt. Lassan szedem lépteimet felé, s mikor látom, egyhelyben állva figyel kicsit gyorsabbra veszem a tempót. – Mi van veled?
-Sajnálom. Nem gondoltam komolyan. – ezt hallva pillanatokra lesütöm a szemem. Hihetetlennek érzem ezt az egészet. Nem akarom, hogy kimondja még egyszer, hiszen ettől félek a legjobban, mégis rosszul esik, hogy tulajdonképpen visszavonja. – Sosem kiabálok, próbálom magamban tartani a problémákat. Fogalmam sincs, mi ütött belém. – lazán, a falnak támaszkodva fejezi be monológját.
- Az ember ilyet nem mond csak úgy. – miért is tagadom, csalódott vagyok. Nem értem ezt az egészet. Megint egy játék?
- Tudom.

Halkan sóhajtok. Ha most le kéne írnom mi zajlik bennem egy szót használnék: háború. Vihar és háború egyben. Másoknak talán nehéz érteni, miért félek és tartózkodok. Csalódtam, hiszen akit a legjobban szerettem és aki életem fontos része volt bántott. Pont Ő éreztette velem azt, hogy nincs értelme itt lennem és mindenért én vagyok a hibás. Sosem beszéltem senkinek sem róla, de akárhányszor kimondtam a ’szeretlek’ szót szívesen vissza is szívtam volna. Mindig elrejtettem az érzéseimet, ritkán nyíltam meg, viszont ha ideje volt kiadtam magamból a dolgokat. Most pedig.. Elveszettség. Ez jellemez.

A legrosszabb, hogy a történtek után nem szívesen osztom meg valakivel mit érzek. Félek, hogy bele fogok teljesen habarodni ebbe a srácba. Annyira nem vagyunk egy súlycsoportban, s ezt most kezdem felfogni igazán. Félek, ha kimondom, hogy én is szeretem – márpedig egyre több kis szegletem suttogja ezt – elveszítem. Megint csalódok, megint összetörök. És biztosra veszem, hogy több esélyt nem fogok kapni.
Nem lesz senki, aki össze fog rakni.

Az Ő példáját követve dőlök neki a falnak. Mi van velem? Régen megfontolt voltam, bár érzéseim terén akkor is hatalmas vihar dúlt bennem. Most inkább elveszett vagyok. Nagyon elveszett.

- Elmegyek veled a meccsre. – hangja sem tud izgatni már. Bámulok ki a fejemből, miközben agyam üres. Semmi gondolat nincs benne. A szívem nehéz. – Nem bírom azt a Chris gyereket. – ismét egy nagy sóhaj tölti be a teret, ismét az én részemről. Miért kell ennél is jobban összezavarnia?
- Zayn. – hangsúlyom meglehetősen nagy, ezzel él is kerül a fiú nevébe. A stadion üres folyosóját most az én gyenge, vékony hangszálaimból kiáramló hangok töltik meg. – Kérlek, döntsd el, hogy érzel. Én eldöntöttem. Én tudom. Nem akarom, hogy játssz velem, hiszen Te vagy az egyik olyan ember, aki tisztában van mennyi mindenen mentem keresztül. Kérlek dönts. Csak azért ne gyere el a meccsre, hogy Chris-től védj. Legyen jelentősége. Hiszen meg tudom magam védeni, nem kellesz ahhoz. – életem egyik legnagyobb hazugsága hagyja el a számat.

Ha szeretném sem tudnám megvédeni magam. Erőm, idegzetem sem lenne. Éppen ezért reménykedem abban, hogy nem fog ilyesmire sor kerülni. Ha igen, akkor össze fogok törni. Ismét.

- Mennem kell. – töröm meg a halálos csendet. Ismét egy hazugság, hiszen a szabadnap miatt semmi dolgom sincs. Valószínű haza megyek és sírok, miközben kigondolom, mi legyen.

Elköszönésre várok, de nem kapok, ezért lassan a kijárat felé veszem az irányt. Már semmi remény nem él bennem. Csalódnom kell. Csalódnom kell abban, akiben eddig megbíztam, akit szeretek. A világ legrosszabb érzése.
Férfias hangja járja át fülem minden zugát. Megtorpanok. Mintha erősítést várnék, heves szívveréssel állok. ’Mond ki még egyszer!’- suttogom magamban.

- Szeretlek. – bármennyire is jól esik szavait hallani, s könnyek szöknek a szemembe, letörlöm őket. Elindulok, s vissza sem nézek, miközben a szívem nevet a szememből viszont patakban folynak a sós könnyek.