Chapter 15. - Hugs

Kedves olvasók!

Húha, először is pislogok még egy-kettőt. El sem hiszem, hogy 90 feliratkozónk van, egyszerűen hihetetlen! Nem győzöm megköszönni nektek a sok-sok támogatást, s bár ha egymilliószor is elismételném, hogy köszönöm, az sem lenne elég. Ezért megemlíteném még egyszer, hogy köszönöm! Próbálom nem feleslegesen jártatni a szám, ezért a lényegre is térnék, azaz a fejezetre. Próbáltam minél valósághűbb, ám eredeti ötlettel előrukkolni ezzel a kis találkával, nem tudom, mennyire sikerült. A végét legalább ötször átírtam, annyi változat volt a fejemben, de végül emellett döntöttem. Most inkább a cselekményre, mintsem az érzelmekre figyeltem, hiszen ezután mind Jade, mind Zayn rá fog ébredni pár dologra. S visszaért Niall is, akinek a szemszögéből az előző fejezet végét írtam. Örülök, hogy tetszett nektek, mert igyekeztem, s ennél jobb érzés nincs, mikor amivel dolgoztál és gyakorlatilag izzadtál érte, tetszik másoknak! Szokásosan csatoltam dalt, ami most Chris Brown Next To You című műve lett. Tegnap előkerestem a régi zenéimet, s velük együtt a mappát, abban pedig megtaláltam ezt a szerzeményt. Akaratlanul is előtörtek bennem az emlékek és az, mennyire is szerettem annakidején ezt a szerzeményt. Azt nem tudom, a csatolt képhez van-e hozzáfűznivaló, nekem mindössze annyi, hogy lefolyok a székről, de így tessék elképzelni a mi kis énekesünket. Az ötlet a fejezethet tulajdonképpen a pár napja látott kerékpáros képekből jött. Nem is tépem tovább a számat, mert csak feleslegesen jönnek a mondatok. Jó olvasást, előre is kellemes hétvégét és jövő hetet minden drága olvasómnak!

Love, Diana

Next To You

Jade Bennet

Alig-alig, mindössze pár szemhunyásnyit aludtam éjjel. Egész végig azon kattogott testem minden egyes porcikája, amit Angel mondott. Sok forgolódás után és miután háromszor is a fejemet a párnába vertem, úgy döntöttem inkább elismerem, lehet hogy igaza volt. Így most a plafont kémlelve fekszek, elnyelve a paplanok között.
Az eddigi tapasztalataim szinte megtiltották, hogy ismét szerelmes legyek. Szerintem senki sem akar csalódni, de aztán rá kell jönnünk, hogy ezek a csalódások tesznek erősebbé – viszont a félelmet ugyanúgy benned hagyják. Tanácstalan vagyok.
Fejemet telefonom rezgésére kapom fel. Egy gyors mozdulattal söpröm el hajamat az arcomból, s álmosan mászok keresztül az ágyon, elérve az éjjeliszekrényen pihenő telefont.

„Tíz perc és ott vagyok. Öltözz! Z.”

Fel sem fogva az üzenetet dőlök vissza az ágyba, s közben álmosan túrok hajamba, ami ettől csak kócosabb lesz. Majd mikor egy kis hang megszólal odabent, szinte futva pattanok ki és veszem az irányt a fürdő felé. Útközben magamra rángatom a farmeremet, belebújok egyszerű, világoskék pólómba.

Csodákat várva lépek a tükör elé és babrálok percekig, de semmi elfogadható ábrázatot nem sikerül összeszednem. Utálom, mikor a hajam begöndörödik, hiszen rendszerint kiegyenesítve, vagy legalább kevésbé göndören hordom. Utolsó pillantást vetek magamra a tükörbe, aztán a falon lévő órára. Időben vagyok, van két percem. Futva szelem át kis lakásom métereit, gyorsan melegítek egy pohár kávét, egy kortyra lehúzom, aztán máris idegesen kezdek kopogni ujjaimmal az asztalon.

Csengetés zavarja meg nagy csendben töltött perceimet. Magam sem értem izgatottságomat, hiszen ez pontosan ugyanolyan találkozó, mint a többi, nem lenne okom így izgulni. Lehet, hogy Angel szavai hatottak rám, s miattuk képzelem be magamnak az érzéseimet. Lehet, hogy abszolút nem valósak és mivel semmi bizonyíték nincs, hogy Zayn is így érez, jobb is, ha elfelejtem még a fuvallatát is annak, ami most zajlik bennem. Mint egy őrült, ugrándozva igyekszem az ajtó felé, s szinte kiszabom azt.

Zayn-t látszólag meglepi hirtelen izgatottságom, ezért próbálom lenyugtatni magam: nem is kell ezzel sokáig bíbelődnöm, hiszen amint meglátom, a pulzusom visszatér eredeti állapotába.

- Jó reggelt! – kedvesen köszön.
- Jó reggelt! Miért írtál? – kíváncsiságom az egeket verdeste, hiszen halvány lila gőzöm sem volt, mit tervez és csak remélni mertem, hogy semmi olyat, amiből esetleg megint botrány vagy gond lenne. Tegnap délután elég volt a cikkek hadából, a rajongókból és úgy mindenből. Máris visszasírom a kis életemet. Sosem akartam híres lenni, s most sem akarok. Kizárólag csak Zayn miatt játszom ezt a szerepet, ha Ő nem lenne, biztosan rég kiléptem volna.
- Gondoltam tölthetnénk együtt egy kis időt. Lehet, hogy a médiában együtt vagyunk, de szerintem még annyira, de annyira nem ismerjük egymást. – lazán támaszkodik neki ajtófélfámnak, így tekintete közvetlenül az enyémet súrolja.  – Tetszik a hajad. Mit csináltál vele? – furcsának hat először közelsége, majd aztán az is, ahogy kezébe veszi hajamat és ujjaival játszani kezd a tincsekkel. Értetlenül nézek rá és a rosszfiú imidzsére. Nem is kell sok idő, elneveti magát.

- Csak hülyültél, ugye? Mert ez elég gáz volt. – oké, talán magam sem merem megint bevallani, hogy kicsit tetszett, de azért el is volt túlozva. Jobban szeretem a kedves és aranyos Zayn-t, mint ezt a rosszfiúsat.
- Persze. De azért ennyire nem volt gáz!

- De igen. – összeráncolt homlokkal bólogatok. Annyira tényleg nem volt az..
- Oké, oké, megtárgyaltuk. Vegyél fel még valamit, hideg van kint. – utasítását követve lépek párat hátra, s kapom magamra szintén világoskék kabátomat. Eközben minden egyes mozdulatomon érzem figyelő pillantását, ám mikor ismét felé fordulok, hirtelen elkapja barna szemeit.

Miután percekig bénáztam a kulcsokkal, s kis segítséggel sikeresen bezártam az ajtót, vállamon a táskámmal, érdeklődő pillantással nézek Zayn felé.
- Hova megyünk? – kérdésemet nem követi válasz, szótlanul állunk be a liftbe.

Szokatlanul kellemes az idő London utcáin, bár a nap nem süt. Lassan nézek körbe, szemügyre véve a fákat, a néha-néha elhaladó autókat, s beszippantva a friss levegőt. A ház előtt egy hatalmas, fekete autó vár. Megszokásból is keresni kezdem a gavalléros kis sofőrt, de legnagyobb meglepetésemre Zayn foglal helyet. Kényelmetlenül ugyan, de beszállok mellé. Nem akarom rá bízni magam, mielőtt nem tudom, milyen sofőr.

- Mond, mennyire vezetsz jól? – szégyenlősen térképezem fel a számomra ismeretlen jármú szegleteit. Belülről is pont olyan szép, mint kívülről.
- Hát nem vagyok egy jó sofőr, de vigyázunk. – gyomrom akaratlanul is görcsbe rándul már a tudattól is, hogy esetleg karambolozhatunk.

Csendesen figyelem a várost és mellettünk elhaladó épületeket. Fogalmam sincs, merre megyünk, ismeretlen terepen vagyunk, és az sem nyugtat meg, hogy párszor sikerül bizonyítania a mellettem ülő énekesnek, mennyire rossz sofőr. Saját táskámba és nadrágomba kapaszkodva, magamban egy-két imád elmondva várom, hogy végre megálljunk.

Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, mikor tisztán érzem, az autó megáll. Megkönnyebbülve, biztonságérzettel szállok ki, tisztázva magamban, hogy többet biztos nem engedem, hogy bárhová is Zayn fuvarozzon. Életveszélyes.

Az ismeretlen érdekességének hívében nézek körbe a szürke épületeken. Nem tudtam eddig, hogy Londonban létezik ilyen hely, de az utazás idejéből ítélve a külvárosban lehetünk. A sok-sok szürke, fekete ablakú épületek között egy hatalmas szabadtér van. Feltűnik egy távolban parkoló másik autó is, aztán a tulajdonosa is. Szőke haját sapka fedi, magabiztosan lépked felém, majd egy öleléssel üdvözöl.

- Szia Jadey! Örülök, hogy kijöttetek! – most már tisztában vagyok azzal is, hogy én maradtam mindössze, aki nem tudja, hol vagyunk és miért jöttünk ide. Kicsit zavar az is, hogy Niall arcán folyamatosan lekavarhatatlan mosoly ül, de a pimaszabbik fajtából. Mintha tudna, legalábbis titkolna valamit előlem.
- Niall! – a két srác megszokott kézfogással üdvözli egymást, amit én pislogással nyugtázok. A kézfogás végén megveregetik egymás vállát, aztán mikor elválnak, halkan odasuttognak valamit egymásnak. Kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.
- Mi ez a hely? – megszakítva a baráti gesztust és bizonytalanná tévő suttogást kérdezek rá végre arra, ami az elejétől fogva igazán érdekelt.
- Gyere és megtudod. – szinte összeroppantva kezemet húz maga után Zayn. Bár Niall mosolyát továbbra sem értem, félúton nekem is mosolyognom kell. Fogalmam sincs miért, de régóta nem éreztem ilyet. Biztonságot, mellette azt a meleg érzést, amitől az ember csak mosolyog, mint a tejbetök a rózsaszín köd alatt.

A srácok elővesznek három biciklit Niall kocsijának csomagtartójából, aztán rájuk is pattannak, s ilyen-olyan trükköket bevetve szelik át a teret. Én csak ledobva táskámat, egyszer ide, egyszer oda forgolódva figyelem őket és ámulok-bámulok. Jó érzés látni rajtuk, hogy kicsit kiereszthetik a gőzt, s tudni ezzel, hogy Ők is éppen olyan tinédzserek, mint mindenki más.

Elvesztem őket szemem elől, néha-néha előbukkannak, de tulajdonképpen teljesen elveszve állok a nagy tér közepén. Ugyan nem teszek semmit, de gondolataimban kalandozok, s megfejtem, vajon miért hoztak ide és mi értelme van annak, hogy én itt ácsorgok, míg Ők bicikliznek. Valószínű, hogy csak azért hoztak, hogy ne unatkozzak. Vagy pótléknak, vagy a menedzsment akarta így. Nem tudom.

Két kéz fonódik derekam köré, s egy kisebb szívrohamot kapok, mikor erősen megtartva pörget meg a levegőben. Először értetlenül állok a dolog elé, majd amikor többször és többször megpörget, már mosolyognom kell. Leérve a földre nem csalódok, kicsit szédülök, de azt látom, akit vártam. Hirtelen ötlettől vezérelve megölelem, ám amint hozzáérek, máris kimásznák szorításából – erre azonban nincs szükség, hiszen viszonozza ölelésemet.
Karon ragadva húz maga után és mikor Niallel együtt megparancsolja, hogy üljek fel a biciklire, majdnem sírni kezdek. Csak tuszkolnak és tuszkolnak, győzködnek, én viszont aktívan ellenállok.

Nem más, minthogy cselekvéssel tegyenek fel a kétkerekű kis izére. Először Niall próbál meg felemelni, de nehézkesen megy neki, hiszen én szabotálva kísérletét rúg-kapálok. Örülve annak, hogy ma még élek, megúszva az utat és Niall kísérletét is, fülig érő mosollyal nézem az előttem mérgelődő ír fiút. A legváratlanabb pillanatban valaki lábaim közé kúszik, s így hátára emel. Ijedtségemben, és mert majdnem leejt, erősen kapaszkodok szürke pólójába.

- Zayn, tegyél le! – hiába utasítom, rá kell jönnöm, ez a büntetés, amiért Niall felé ellenkeztem. – Tegyél már le! – tetteim és szavaim teljesen ellentétben voltak, hiszen erősen kapaszkodtam az énekes pólójába, félve, hogy leesek, miközben azt parancsoltam neki, hogy tegyen le. Utólag rájövök, mennyire okos is vagyok. Annyira talán nem is bánom ezt az egész dolgot.

Rendesen megdolgoztattam mindkét fiút, mire felkerültem a biciklire, de most rajta vagyok és nincs mit tennem, menni kell. A két bandatag előttem felpattan és indul is. Esetlenül állok fel én is a két pedálra. Farmerben nem igazán kényelmes, de tekerni kezdek, egyre gyorsabban. Csak tekerek, tekerek és tekerek, körbe-körbe menve, bejárva az egész teret. Néha-néha felállok, de minden cselekvésemet mosoly övezi. Ki hitte volna, hogy a biciklizés ennyire fel tud szabadítani.
Fáradtan állok le, lábaimmal továbbra is a biciklit támasztva. Huppanást hallok. Ijedten kapom hátra a fejem, de vissza is fordítom, hiszen Zayn ismét hátulról támad le és ölel meg. Gondolkozni sincs időm, mielőtt fejét vállamra hajtja. Fülemben a tegnap esti szavak hangzanak, s minden, amit Angie mondott. Mi van, ha igaz? Hiszen nem hiába kap el mindig jóleső érzés, ha a közelemben van. Csak ezt a hirtelen ölelgetős kedvét nem értem nagyon, na meg Niall tökéletes, most már fogszabályzó nélküli mosolyát sem.

- Köszönöm, hogy megmutattad ezt a helyet. Jól éreztem magam.
- Niall érdeme, neki köszönd. – meleg lehelete lágyan csiklandozza nyakamat. Az ír fiú nevét említve máris megjelenik előttem, gyorsan, száguldva hajtva a biciklijét.
- Akkor köszönöm neki, bár úgy sem hallja most, hiszen el van foglalva. Nem hittem volna, hogy így ki lehet kapcsolódni a biciklizéssel. Tényleg köszönöm, mert jól éreztem magam. – pár centivel hajtom arrébb fejem, pont úgy, hogy véletlenül se érjünk össze.
- Ez csak természetes, örülök, ha nevetni látlak.
- Ez aranyos. – hangom elcsuklik mondandóm végére. Ahogy Zayn leszáll mögülem, meginog a bicikli és milliméterek választanak el attól, hogy elessek. Kitámasztva a kis „járművet” találkozok Malik ördögi mosolyával. Ilyen nincs! Nincs, hogy direkt csinálta!- Zayn, gyere csak ide! – kétszer nem kell mondani, az énekes futásnak ered. A biciklis farmeres kísérlet után a balerina-cipős futás sem lehet nehéz. – Zayn, állj már meg!

Idegesen, s ahogy a percek tömegei telnek, egyre mérgesebben nézek körbe s keresem nemcsak Zayn-t, hanem Niall-t is. Az is beugrik, hogy esetleg itt hagytak, s hiába nézek körbe-körbe, senki sem fog jönni. A kezem izzad, szívem erősen ver. Reménytelenül pörgök utoljára tengelyem körül. Mikor megfordulok, valaki kedvesen megfogja kezem. Ismerős az érintése, bőrének tapintása. Sosem voltam ennyire megkönnyebbülve. Annak ellenére, hogy majdnem lelökött a kerékpárról, mégis jól esik, hogy itt van.

Van az az érzés, amit a kisgyerek éreznek, mikor azt hiszik, elhagyták szüleiket a bevásárlóközpontban. Fura hasonlat, de ehhez hasonlít ez a helyzet is: mint egy kisgyerek, kétségbeesetten keresem szüleimet, aztán rájövök, hogy csak átmentek a másik sorba. Az ilyenkor érzett megkönnyebbülés felülmúlhatatlan.

Picit összerezzenek, mikor közelebb jön. Még mindig hihetetlen ez az egész helyzet, mintha egy komédiában lennék. Eleve az is, hogy ide hoztak furcsa volt, most pedig, hogy vészesen közel vagyunk egymáshoz, jobban összezavarodok. Mi lesz most?

- You’ve got that smile that only heaven can make, I pray to God everyday, to keep you forever.. – a fejemben lévő kis hang a kongatással ellentétben is énekelte a dal sorait. Elsőre felismertem, hiszen az egyik kedvencem volt. Fogalmam sincs, honnan tudta, de ezzel nagyon eltalálta a gyenge pontomat. Nem számítottam erre, de őszintén: ki számítana arra, hogy Zayn Malik egyszer csak elkezd énekelni neki? Senki! Sziklaszilárdan állva pillantását vártam. Hirtelen minden tegnapi emlék felözönlött bennem, s mintha újra átéltem volna a csókot, de jobb formában. Először esetlenül kutakodik ajkaim után, aztán mikor érzi, szívesen viszonzom, magabiztosabb lesz. Ajkainak minden egyes érintése szinte éget, s így adja át az üzenetet a testemnek, miszerint egyre többet akarjak. Végül értetlenül szakadok el tőle, s zavaromban megölelem.

Úgy tűnik, ez az ölelések napja. Nem, az öleléseké és a csókoké. Le vagyok nyűgözve, s Angel jellegzetes kis hangja cseng bennem. Egyre biztosabb vagyok abban, amit eddig nem hittem el. Mi van, ha tényleg szeretem Őt? És miért hozott ide? Mi volt ez a dal? A kellemes érzés mellett kérdések ezrei öntenek el, miközben továbbra is puha ajkainak mámorában állok…