Chapter 13. - Just one kiss, or two

Kedves olvasók!

Ezer, s kétszer annyi bocsánat azért, hogy ilyen későn jelentkezem, de tekintve, hogy a héten nem volt túl sok időm, ma tudtam befejezni ezt a fejezetet. Délelőtt elkezdtem írni, majd kora délután nekiültem ismét, de aztán elment az áram és minden elveszett. Kicsit sok erőbe telt összeszednem magam és újraírni az egészet, de sikerült, itt vagyok! Miattatok, pontosan azért, mert annyira édesek vagytok és továbbra sem hiszem el, hogy érdekel titeket a blog. Néha úgy érzem, húzom a dolgokat, de alapvetően elégedett vagyok, hisz minden a terveim és elképzeléseim szerint halad, ha még ez néha kicsit furcsa is nektek és nem erre számítotok. Biztos vagyok benne, hogy megint sikerül titeket meglepnem, nem azért, mert jövőbe látok, hanem mert magamat is megleptem. A címről nem beszélnék, borzalmas, viszont fedi a fejezet tartalmát. dalnak Ed Sheeran Kiss Me című alkotását csatoltam. Az eddigi fejezetek során lehet, hogy már kiderült, hogy kedvelem a vörös srácot, de ez nem kifejezés. Imádom, annyira gyönyörű dalai vannak és mindig találok tőle a hangulatomhoz illő zenét. Nem akarom sokáig jártatni a számat, főleg, hogy ilyen későn jöttem és a fogalmazási készségem sincs a tetőfokon. A következő fejezetben Zayn szemszög is lesz, ami a nyolcadik fejezetben volt utoljára. Akkor azt mondtam, egyhamar nem fogok az énekes szemszögéből írni, de a cselekmény ezt diktálja és szeretném, ha kicsit Zayn érzéseiből és gondolataiból is kapnátok szeleteket. Még egyszer köszönöm minden kis édes olvasómnak, hogy vagytok nekem!

Love, Diana

Kiss Me

2013. február 18.

Most pontosan nem tudom megfogalmazni, milyen érzés fojtogatja a szívem. Kétesnek látom a világot: örülök, hogy voltam annyira erős, hogy szembenézzek a múltammal, hisz ez egyfajta ösztönzést is ad. De össze vagyok törve. Tényleg hatalmas hibát követtem el, mert ezzel minden régi sebemet felszakítottam. Most hirtelen átérzem a rég történtek súlyát. Amikor éjszakákat töltöttem sírással, de nem mondhattam el senkinek. Persze, mint oly’ sok mindenből, ebből is kötelező volt felállnom és befejeznem magam sajnálását. Hiába is tagadom, a múltam örökké a részem lesz.

Azt mondják, az első szerelem mindenkiben megmarad. Mély nyomot hagy, s az határozza meg a további kapcsolataidat. Lehet, hogy utána sosem találsz olyan jó érzést és pillanatot, amely az első nagy szerelemben volt jelen, de keresed. Én nem tudom keresni. Voltak jó pillanataim, de az egyetlen dolog, amit megtanultam az, hogy az élet igazságtalan. Hogy odafent valaki irányítja a dolgokat, és a legerősebb katonáinak adja a legnagyobb csatákat. Szerintem nálam házszámot tévesztett.

Lassan, álmosan ülök fel az ágyban. Egyszerű, szürke pólóm és lila nadrágom nem nyújt túl sok meleget, így magam köré terítem a meleg, selymes takarót. Nyújtózkodok egyet, majd a konyha felé veszem az irányt. Miközben a szokásos reggeli müzlimet majszolom, rám tör a fejfájás. Tudom, mi rá a gyógyír: tánc. Ma nincs egyetlen próba sem, tekintve, hogy pihenőn vagyunk és hogy a menedzsment ma tervez valamit, amiben én és Zayn játsszuk a főszerepeket. Az eddig tiszta, hogy ma minden újság le fog hozni képeket és engem fog majd mindenki támadni. Fogalmam sincs, miért járnak ezek a gondolatok bennem, hisz az első nap óta nem is igazán érdekelt, ki mit mond. Talán azért, mert jól sült el ez az egész ál-kapcsolat dolog. Eddig.

Felállva az asztaltól, a mosogató felé közeledve testem minden szegletét Selena Gomez új, Come And Get It slágere járja át. Magam sem értem miért, de hihetetlen energiát kezdek érezni magamban és késztetést is. Úgy érzem, ha most nem mehetek el és táncolhatok órákig, belehalok. Tekintve, hogy nincs próba és a táncterem be van zárva, a nappalit kezdem átrendezni. Esetlenül tologatom ide-oda a bútorokat, aztán mikor végzek, kecses mozdulattal dobom arrébb a szőnyeget. Tisztában vagyok vele, hogy a szomszédoknál igazán rossz pontot szerzek, ha hangosan hallgatom a zenét, éppen ezért inkább bedugom a fülhallgatót a fülembe és élvezem át a ritmust.
Leírhatatlan érzés kerít hatalmába. Minden gondom elszáll, semmi másra nem gondolok, mint a ritmusra és a dal szövegére. Eleinte bizonytalanul jönnek a mozdulataim, aztán bemelegedek. Csukott szemmel alakítom mozgásomat, ami épp olyan kiszámíthatatlan és zavart, mint az életem most. Ebben a négy percben olyan, mintha repülnék. Mintha minden elmúlna és minden tegnap felszakított sebem begyógyulna. A dal végén nem bírom megállni, hogy ne énekeljek. Teli torokból üvöltöm a sorokat.

- This love will be the death of me.. – borzalmasan hamis hangom sem tudja elrontani kedvemet, tovább mozgok és adom át magam a ritmusnak. A szobát beborító szürkeségre nyitom ki a szemem. Nevetve törlöm le a homlokom, melyen mindössze pár izzadságcsepp pihen. Felszabadult, könnyű, megállíthatatlan – így érzek most.

Fáradtan huppanok le az általam előbb arrébb tolt kanapéra. Fülemben továbbra is e dal szól, hangom élesen cseng a szobában. Ötödszörre már a szöveg is teljesen jól meg és nem csak az utolsó refrént nyökögöm.
Nem tudom elmagyarázni, mit érzek ilyenkor. Mikor minden gond a nyakamba szakad, vagy csak szimplán rosszul vagyok, táncolok. Ha boldog vagyok, táncolok. Ma pedig egyszerűen valami azt súgja, hogy a túlélésért is mozgok. Azért, hogy minden nap meg tudjak birkózni a várható gyűlölettel, a rajongókkal, egy olyan kapcsolat miatt, ami nem is igazi. Ebben kételkedem ugyan, hisz szeretem Zayn-t, de nem hiszem, hogy annyira szoros lenne a kapcsolatunk. Tény, hogy rég volt valaki, aki mellettem lett volna mindig és bíztatott volna, de ez nem jelent semmit. Az sem, hogy sokszor gondolok rá: most pontosan a Come And Get It dal alatt is, amely semmi esetre sem kötődik számomra az énekeshez. Mégis az Ő arca, alkata jár előttem, mikor éneklem.

- I’m not too shy to show I love you.. – ujjaimmal lágyan kopogtam a ritmust, miközben szám készségesen formálja a dal szavait. Immár visszarendezett nappalira tekinthettem. Fogalmam sincs, mit akarok ma tenni, de annyi biztos, hogy ki kéne élveznem az utolsó szabad, független napomat.

Énekelgetve kapom fel magara a kabátomat. Egyszerű farmer és egy póló díszíti testemet. Sosem voltam olyan, aki szeret kiöltözni, inkább olyan ruhát preferálok, ami tényleg kényelmes.
Bizonytalanul indulok el a ház elől, szelve London utcáit. A szürkés időt lassacskán napsütés váltja fel és már kellemes egy szál pólóban és kabátban mászkálni. Útközben unatkozni kezdek, így úgy döntök, veszek inkább egy gombóc fagylaltot Készségesen eszegetem az édességet, de mire elfogy, ismét unatkozni kezdek. Unottan ülök le az Oxford Street kis padjára. Csillogó tekintettel bámulom az előttem elhaladó embereket. Vannak kisgyerekek, akik az anyukájukkal és apukájukkal nézelődnek. Vannak szerelmespárok, akik kézen fogva, összebújva lézengenek. És itt vagyok én. Anya és apa Manchester-ben tölti napjait, a szerelmi életem pedig romokban. Kezdem komolyan azt hinni, hogy ezután semmi sem fog összejönni nekem. S egyre jobban élesedik a tudat benne, miszerint ez az utolsó nyugalmas napom. Mint oly’ sok mindentől, ettől is félek. Sosem voltam ilyen helyzetben, nem tudom, hogy kéne felvennem a nem törődöm álcát. És azt sem tudom, hogy fogok több millió tini szemébe hazudni, mert a menedzsment azt akarja. Nem tudom.

Éppen kabátom ujjának piszkálásával vagyok elfoglalva, mikor telefonom eszeveszett csörgésbe kezd. Egy pillanatra megugrok, aztán mikor kihalászom a zsebemből és elolvasom a kapott üzenetet, szívem még gyorsabban kezd verni.

”Gyere az irodába. Siess, tudod, mától hivatalosan is ’járunk’. Z.”

Úgy teszek, ahogy az üzenet utasít. Összeszedem a padra kipakolt cuccaimat, köztük az utamra hozott szendviccsel. Tudatlanságom hatalmas, hiszen fogalmam sincs, mi lesz ezután. Azt sem tudom, hogy állok most, nem hogy mi lesz a jövőben. Sok dolgot nem zártam le magamban, amit ideje lenne elfelejteni. De erre sem vagyok képes.

Az épület recepciósa, Janet kedvesen köszön. Szőke haja szabályos kontyba van fonva, megjelenése kifogástalan. Mintha egy reklámból lépett volna elő. Kedvesen köszönök és integetek neki vissza. A liftben eltöltött pár másodperc alatt lábammal egyfolytában dobolok, szinte ütempontosan. Suhanva szelem a métereket, amiket a folyosó elém állít. Halkan kopogok be a már ismert irodába, s miután válaszként egy „Jöhetsz!” felkiáltást kapok, belépek.

A szobában ülő összes személy tekintete rám szegeződik, amitől kicsit megijedek. A hatalmas asztal mögött a menedzser ül, ujjaival idegesen kopogtatva a fa bútoron. Az asztal elé helyezett székben Zayn pihen. Szemem akaratlanul is megakad a menedzser mögött ékeskedő hatalmas üvegablakon, és a kilátáson. Nem sokat időzök London csodálásával. Azt hiszem, ezt a szokásomat sosem fogom elhagyni.

- Miss Bennet, végre, Önre vártunk! – bár a szokásosan öltönyben flangáló fejes próbál kedves lenni velem, hangjából mégis gúny hallatszódik. Értetlen arckifejezéssel foglalok helyet a Zayn mellett foglaló széken.
- Igen Miss Bennet, csakis Ön menthet meg minket! – értetlenül nézek a mellettem ülő énekesre, aki kezét szívéhez kapva figurázza ki menedzsere szavait. Kis mosoly szökik szám szélére, ami aztán látva, a menedzsernek ez nem tetszik, le is hervad.
- Szóval, amint mindketten tisztában lesznek a dolgok jelentőségével, beszélhetünk komolyan is. – érthetetlenül nézünk össze Zayn-nel. – Mint tudják, ma fogjuk nyilvánosságra hozni a kapcsolatukat. Ez a következőképpen fog zajlani: fél óra múlva a banda próbára indul az O2 arénába. Akkor együtt fognak megérkezni a stadionba, kézen fogva. A fotósokat értesítettük már, rengeteg újsággal leszerződtünk. – undorítónak találom ezt az egészet, konkrétan azt is, ahogy a menedzser beszél róla. Mintha minden mozdulatot hónapokkal előre megtervezett volna, mindent leszervezett volna és ennek tetejébe konkrét terve van arról, hogyan cselekedjünk. – De előtte kérem, öltözzenek át. Ha jól tudom Miss Bennet, magának vannak ruhái itt, a táncterem öltözőjében. Maga, Mr. Malik jó lesz így. Figyeljenek, hogy amikor megérkeznek, pontosan a kamerákba nézzenek. Ennyi lenne, sok sikert.

Befejezve monológját, a menedzser felállásával és ideges kézteregetésivel jelzi, menjünk ki. Elképedve lépek a folyósóra és veszem az irányt az öltözők felé. Egyszerűen undorodom magamtól. Ettől az egésztől. Számító, kapzsi vagyok. Jelenleg csak az hajt, hogy miharabb eljussak az öltözőbe. Szótlanul, durván trappolok.

Idegesen rontok be az öltözőbe, majd rogyok le a padra. Hogy mehettem ebbe bele? Ez egyszerűen undorító! Felhúzom lábaimat, kezemmel átkarolom őket, aztán fejemet is lehajtom. Mérges vagyok, magamra.

- Jadey, mi a gond? – támogató, meleg kezeket érzek hátamon.
- Ez undorító. Megszabják, mit hogyan kell tennünk, miközben több millió ember szemébe hazudnak. Zayn, szerinted ez normális? – látszólag Zayn sincs tisztában a helyzettel, hiszen Ő is lehajtott fejjel ül mellettem, a földet kémlelve.
- Senki sem mondta, hogy ez a világ normális. Szerinted az normális, ahogy mi élünk? Ahogy mondtad, emberek milliói figyelik minden mozdulatunkat. Ez ijesztő. – le sem kell festenie a helyzetet, hiszen magam is láttam. Őrület, ami kint folyik és teljesen megértem a srácok helyzetét. Bár ijesztő és a hátamon futkos a hideg, ha arra gondolok, ebbe a végeláthatatlan szerencsekerékbe belekerülök.
- Átöltözöm. – látványosan nagyot sóhajtok. Felállásommal tudatom, vagyis próbálom az énekes tudatára adni, hogy távozhat, de Ő ehelyett továbbra is a padon lézeng, szemeivel alakomat követve. – Zayn, kérlek! Kimennél?
- Oké, oké, bocsi. – emeli fel védekezően kezeit, s színlel megbánást.
- Hülye vagy. – kis nevetés tör ki belőlem látva arckifejezését. Kis ideig miután kilép, nem vagyok biztos benne, hogy esetleg nem leselkedik az ajtó előtt.

Ahogy tudom, úgy próbálom magamat takarni. A szekrényem aljában heverő táskából előhalászom a legcsinosabb ruhámat. Nehéz dolgom van, hiszen a táska jórészt a próbán viselt pólóim vannak benne. Hosszú ideig tartó kutakodás után végül felveszek egy sima, London feliratos pulcsit. A farmeremet magamon hagyom. Villámgyorsan kapom fel a táskámat, órámra nézve, hiszen tizenöt perc múlva jelenésünk van az aréna előtt. Lopva pillantok bele a tükörbe, s tisztázódik bennem, hogy nem nézek ki jobban, mint azelőtt. Kabátommal és táskámmal a kezemen igyekszem Zayn felé, aki a folyosón végén telefonál. Mikor odaérek, leteszi, de hallott szavaiból ítélve valamelyik fejessel társalgott.

- Minden oké? – aggódó pillantást vetek felé.
- Persze, menjünk. Életed utolsó nyugodt percei.. – ha nem féltem eddig nagyon, most reszketek. Ezzel nem igazán sikerült megnyugtatnia. Szótlanul indulunk el a lift felé és az út többi részét is így tesszük meg.

Mélyen belesüppedve a fekete autó bőrülésébe kémlelem a mellettünk elhaladó város nevezetességeit. Félelem, gyengeség kering bennem. Minden egyes percben az órámra pillantok és tisztázom, hogy hamarosan beláthatatlan dolgok fognak történni. A körülbelül tíz perces út alatt kínos csend uralkodik az autóban. Talán lehet, hogy ezért tűnik úgy, mintha évekig szelnénk az utcákat. Szabadítsanak ki.

Az autó hirtelen megáll. Feleszmélve kipillantok a sötétített üvegen, amiből tökéletesen látom az összes kint álló embert. Szívem őrülten kalapál, már a torkomban dobog. Tenyerem izzad. Kinézve az üvegen nem látok mást, mint lányok ezreit. Sikítoznak, ugrálnak. Kiszúrom Harry és Niall elhaladó alakját, ami kicsit megnyugtat. Átverekszik magukat a tömegen, aztán eltűnnek.
Az autó ismét elindul. Kérdően pillantok a mellettem ülő énekesre, aki számára megszokott ez az egész. Őrület.
A stadion hátsó bejáratánál, az úgynevezett művészbejárónál nincsenek olyan sokan, de száz ember biztosan itt is tapossa egymást.

- Indulunk! – először meglepődöm, mikor Zayn megragadja a kezem. Lassan lépünk ki a kocsiból. Félelemérzetem egyre nagyobb lesz, mindössze Zayn kezét szorongatom idegességemben. Próbálok magam elé nézni és figyelmen kívül hagyni a kamerákat. Pár métert kell megtennünk így. A kamerák kattognak, őrült sikítozás tölti be a teret. Néha-néha kihallok egy kiáltást, ami valószínűleg a közelben leselkedő fotósok egyikétől jön. A szívem egyre jobban dobog. Menthetetlenül és reménytelenül nézek körbe. Gyorsan lépkedek, de határozatlanul.
Mikor beérünk a stadion folyosójára, csend lesz. Kezeim továbbra is remegnek, mint a kocsonya. A minket kísérő testőrök előre mennek, valószínűleg a többi srác is érkezik. Szótlanul indulok előre. Eddig nem tartottam nehéznek az életemet. Történtek velem dolgok, sokszor voltam padlón, de a mostani helyzetben még ezt is szépnek látom. Ahogy a tömegben baktattam, egyedül voltam. Sosem éreztem ennyire egyedül magam. Miközben hiányzik minden érintése, ölelése, csöppnyi támogatása, másik felem minden darabkája egy csillogó, barna szempár körül forog.

Így is hevesen verő szívem majd’ kiugrik helyéről, mikor valaki hátulról megragadja a kezem, s közel húz magához. Mielőtt felfoghatnám a helyzetet és véglegesen elmerülhetnék szemeiben, előbbinél is közelebb húz magához, majd habozás nélkül ajkait az enyémekre tapasztja. Ajkai puhák és édesek, lágyan ízlelgetnek. Csukott szemmel élvezem a pillanatot. Magamhoz térve fülig pirulva húzódom el tőle. Szemében ismét az a különös csillogás fedezhető fel. Tágra nyílt pillákkal néz rám, aztán mintha mi sem történt volna, elhalad mellettem. Pillanatra elvesztem az önkontrollomat és erőszakosan cselekszek úgy, mint ahogy Ő tette: kezénél fogva húzom vissza magamhoz, s csókolom meg.