Chapter 06. - Where is he now?

Kedves olvasók!

Ilyen későn nem érkezett még fejezet, amit sajnálok is, de a rendelésekkel voltam elfoglalva. Ezután, mind mindig, ismét a támogatásotok megköszönésével kezdeném a bejegyzést. Sokszor - eddig minden fejezet előtt - elmondtam, mennyire köszönöm, de ahogy haladunk egyre több támogatást kapok. Egy szó: hihetetlen! Ezerszer és még többször köszönöm nektek! Igazán sok dolog történt velem a héten, de szerencsére minden megpróbáltatáson jól átmentem, így örömmel ültem le a rész mellé. Döcögősen indult, de aztán csak úgy jöttek a sorok. Ennek ellenére nem vagyok vele elégedett, a hosszúságával pláne nem. Kezdem összekuszálni a dolgokat a sok függővéggel, de próbálom magam is majd kiigazodni a dolgok között, és tisztázni minden eddigi felmerült kérdést. Jó sok van belőlük, így lesz dolgom! Terveim szerint a következő fejezetben pár választ meg is kaptok, és vagy abban, vagy a nyolcadik fejezetben feltűnik majd az egész banda, és nem csak Zayn. Tartogatok még nektek meglepetéseket Jade élete és múltja körül, ne izguljatok! Dalnak a Cannonball-t választottam, mert szerintem gyönyörű és igazán megihletett. Ismét, ezen a szombati napon kívánnék nektek kellemes olvasást és köszönöm mindenkinek a támogatást! A véleményeket szívesen fogadom, bármilyen formában! Egyébként, ma teszem fel az új fejlécet, ne lepődjetek meg, ha kicsit világosabb lesz a blog.

Love, Diana

Cannonball

- Sajnálom Jade. – teszi fel kezét védekezően. – Én összezavarodtam.

Pár másodpercig gondolkozik, időzik, de nekem ez az idő nagyon soknak tűnik. Kíváncsian várom, mit szeretne mondani, titkon reménykedve, eszébe jutott esetleg valami.
- Sajnálom. – böki ki végül. Kétes érzések támadnak bennem: egyrészt örülök, hogy végre kimondta, másrészt csalódott vagyok, amiért nem azt mondta, amit vártam. De hát nem minden történhet mindig úgy, ahogy az ember számít rá. Megbocsátó pillantással pásztázom arcát. Derűs mosoly szökik szája szélére.

- Sajnálom, de most mennem kell. – tekintettel, hogy egyre több, s több ember szúrja ki Őt, helyeslően bólintok.

Hideg mosolya továbbra is ott bujkál. Integetéssel köszön el, megfordul majd telefonálni kezd. Én is teszek egy fordulatot a tengelyem körül, és lassan indulok el, arra várva, ismét megállít – de sajnos nem ez történik.
Csalódottan szelem London utcáit. Melegség járja át testem néha-néha kiszúrva egy-két napsugarat. Ilyenkor felderül a lelkem, tisztázódik bennem, a ború mellett ott van az a kis napfény is, csak idő és megfelelő cselekedet – vagy cselekedetek? – kellenek ahhoz, hogy végre előjöjjön. Így hasonlítanám magam a jelenlegi helyzetemhez.
Sosem gondoltam, hogy depressziós és életunt lennék. Imádok élni, minden nap kíváncsian kecsegtet felém. Az álmaim nagy része valóra vált, van egy lakásom, biztos állásom és barátaim. Úgy gondolom, nem sok 19 éves éri el ezt életében. Semmi okom nem lenne panaszkodni, nem is szoktam. Csak akkor, ha előtörtnek az emlékeim.
Sokszor hangoztattam, hogy ki kéne lépnem az állandó önsajnáltatás álcája mögül. Persze, továbbra sem értem, miért pont velem történtek szörnyűségek olyan sok ideig, de hiszem, hogy a karma arcba csapja ex-barátomat, annak ellenére, nem vagyok rosszindulatú. Megérdemli.

Mérgesen állok meg lakásom ajtaja előtt. Táskámban kezdek kutatni, keresve a kulcsomat, amely mindig valahogy a táska legaljára kerül, megnehezítve ezzel a dolgomat. Végül, mikor megtalálom, boldogan nyugtázom, hogy bent vagyok, s vár az ágy, ahol kicsit pihenhetek. Leborulva a puha párnák közé tisztázom magamban: fél hat van. Egy pillanatra bóbiskolok el, de mikor kinyitom a szemem, kint már sötét van, az óra pedig este nyolcat jelez.

Fáradtan kelek fel, s baktatok a fürdőbe. Teleengedem a kádat meleg vízzel, a helyiségbe hozom a telefonomat, s mielőtt beszállnék a nyugtató, kellemesen csordogáló vízbe, beállítok egy dalt: Cannonball.
A kádban ülve, elmerülve a habok között gondolkozom. Sokszor szerettem volna már tisztázni az életemet, s úgy gondolom, itt az idő!
Mit szeretnék? Boldog lenni, de legfőképp elfelejteni Őt. Ehhez az első lépés az lesz, ha minden tőle őrzött emléktől megszabadulok. A képektől, a szívecskés maciktól, mindentől. Ezután, az elmémet kell megtisztítanom. Ehhez kell a One Direction.
Az öt idióta, akik bárkit képesek mosolygásra késztetni. Alig várom, hogy találkozzak velük, beszélgethessünk.
A meleg vízben ülve elhatározom, tényleg változtatok: ezentúl vidáman élek, mindenben megtalálom majd a szépet, s próbálok arra gondolni, milyen szerencsés vagyok: mert az vagyok!

Több óra ázás után teljesen kimerülve fekszem be ismét az ágyba. Nem is kell sok idő, mire átlépek az álmok világába, fejemben a Cannonball dallal.
Reggel nyűgösen ébredek. Az ébresztő hét órát mutat, megszokott ütemben szól. Nyújtózkodok egy nagyot, ásítok, majd szinte kiesve az ágyból szedem össze magam. Keresek egy farmert és egy pulcsit, belebújok a cipőmbe, és magam mögött hagyva a lakást, reggeli nélkül indulok el.
Útközben kíváncsian nézegetem London nevezetességeit. Emlékszem, milyen élmény volt, mikor először jöttem ide: lenyűgözött a légkör, a sok régi emlék, a hideg emberek. Kiismerve a várost elhalványultak az olyan dolgok, mint a Big Ben gyönyörű, esti panorámája vagy épp a régi sorházak hangulata.

Beérve a jól ismert épületbe, nagy levegőt veszek. A recepciós, mint általában, kedves mosollyal s integetéssel fogad.
Felérve a harmadikra egyszerre az öltözők felé veszem az irányt. Kicserélem farmernadrágomat egy kényelmes szabadidőnadrágra, és már indulok is a terembe. Angel és Darcy, a csapat legfiatalabb tagja (16 éves, de már most úgy táncol, mint a nagyok) heves kommunikációt folytatnak a próbaterem közepén ülve.
Boldogan pattanok közéjük, ezzel megalapozva új élettervem. Annak ellenére, hogy ez nem én vagyok, jó végre mosolyogni. Még ha a mosoly hamis is.

- Jó reggelt! – mintha izgatott lennék, úgy ülök a két lány között, akik furcsán méregetnek és bámulnak. Oké, nem ezt szokták meg. De azért nem vagyok egy érvágós depressziós, szóval ennyire nem kéne csodálkozni!
- Látom, jót tett neked Zayn! – szólal meg Darcy. Róla köztudott, hogy imádja a One Direction szívtipróját, s legszívesebben bármit adnék érte, hogy Ő legyen a helyemben. Annyira kedves és önzetlen, neki ez sokkal jobban feküdne.
- Nem, csak új élettervem van. Jut szembe – csapom össze tenyerem látványosan – Angie, délután át kéne jönnöd, segíteni kiszórni a régi dolgaimat. Tudod, amiket Chris-től kaptam. – nevét kimondva hűvösnek mutatom magam, belül azonban fáj.
- Na végre, ez a beszéd Jadey! – Angel arca kivirágzik. Nagy baráti öleléssel gratulál.

Hétköznapi, lányos dolgokról beszélünk az idő további részében, míg a többiek meg nem érkeznek. Amikor mindenki ideér, sorra vesszük a Take Me Home album dalait, s hosszas veszekedés után a Live While We’re Young slágert válasszuk ki. Párszor eltáncoljuk. Van olyan táncos, akiről már az első próbánál folyik a víz, s van aki – köztük én is – ezerszer is eltáncolná a legnehezebb lépéseket, örülne. Mert tudjuk, hogy ez az álmunk, és nekem minden perc kincs, amit táncolással tölthetek.

Hosszas délelőtti próbák után szétszéled a társaság. Mi Angel-el egy ebéd keretein belül engedjük ki a fáradt gőzt.
Egy közeli étterembe ülünk be. Szeretünk itt enni, hisz van itt rántotta és hal minden mennyiségben, hála, semmi kaviár. Londonban sokan ismerik ezt az éttermet, de a lakosság nagy része gazdag és nekik inkább a libasültes-életmód a kedvezőbb.

- Mit gondolsz Zayn-ről? – ebédre rendelt rántottám egyre fogy és fogy. Farkas éhes vagyok. Angel csodálkozva mér végig, nyugtázva, sokat eszem. Ő egy palacsinta mellett döntött. Kettőnk közül nem én vagyok az édesszájú, ennyit elárulok.
- Hm, egész kedves. De van egy furcsa dolog. – kétszeres rágási tempóra kapcsolva nyelem le végül az utolsó falatot is. – Amikor említettem neki, hogy Manchester-ből jöttem, furcsa lett. Hűvös és elutasító. Szerinted sejt valamit? – na igen, ez az, amit én is tudni szeretnék. Zayn titokzatos, arca nem sokszor árulja el érzelmeit. Jó emberismerőként is nehéz kielemezni, mikor mit érez.
- Lehet. Nem tudom. – Angel erősít meg eddig is sejtett gondolataimban. Kiderül, idővel.

Ebéd után az én lakásom felé vesszük az irányt. Először a koszos pincét térképezzük fel, ahova utálunk menni a pókok miatt. Előkeresünk öt-hat dobozt. Egy-kettő szakadt, de remélem, kitartanak.

Angel a mackókat veszi birtokba, én pedig a képeket teszem a dobozokba. Mindegyik egy emlék, a sok mosoly rajtuk összeszorítja a gyomromat.
”There’s still a little bit of your taste in my mouth..”- dúdolom a sorokat. Szeretek énekelni, egyesek szerint ugyan nem erősségem, de nekem az számít, hogy legyen zene. Zene és tánc – a két lételemem.
Megpillantva pár képet elfog az érzés: a gyomrom összecsavarodik, és nem sok kell, hogy sírjak. Annak ellenére, hogy tudom, ez a továbblépés része, nehéz. Ő meghatározó ember az életemben, még most is.
Angel egy I Love You feliratú szívecskét szorongató mackóval a kezében lép be a hálószobába. Mielőtt láthatná, sírtam, letörölöm könnyeimet.

- Tudsz most valamit Christopher-ről? – Ő volt az egyetlen, aki így szólította. Elmondása szerint sosem volt neki szimpatikus. Lehet, hogy hallgatnom kellett volna rá?
Könnyed mozdulattal tette be a nagy mackót a dobozba. Ezeknek a tárgyaknak a kidobásával megkönnyebbülök, de a szívem darabokra is szakad. A múltam egy része elveszik, kész.
- Nem. Remélem, összejöttek az álmai. – mondtam, teljesen őszintén. Nem tudok rá haragudni, azok után sem, amiket tett. Kívánom, jöjjön össze neki az élet, és változzon sokat, mert ráfér!

Miután belepakolunk mindent a dobozokba, kapásból megfogok belőlük hármat, és óvatosan viszem le őket a lépcsőn. Az utolsó pár foknál olyan érzésem van, mindjárt leszakad a kezem. Hatalmas könnyűség fog el, mikor leteszem az utcára a dobozokat. Körülnézek. A csendes, londoni mellékutca üres. Az egyszerű, unalmas téglaházakat kellemessé varázsolja a rajtuk kíváncsiskodó színes ablakok tömkelege. A csípős hideg és a párás levegő emlékeztet, miért is imádom a tavaszt.

Hosszú perceket várok barátnőmre, de sehogy sem akar jönni.
Ismét körbebámészkodok, s kiszúrok egy kapucnis alakot az utca túloldalán. Felnézve a házra, ahol lakok, remélve, Angel fent ügyetlenkedik valahol bontom ki a nagy, barna dobozt. Előveszem az első képet, amely a kezembe kerül. Ezen épp a tengerparton voltunk, naplementekor, ölelkezve. Ez volt az első közös nyaralásunk, pontosan másfél éve. És ekkor, egy buli miatt veszekedtünk annyira, hogy megütött.

Érzem, egyre nehezebb a lélegzetvételem. Szememet ismét ellepik a könnyek, amelyek orcámon is utat törnek maguknak. Szorongatom a fehér keretes képet, észre sem véve, a nemrég felfedezett kapucnis alak eltűnt.
Kezembe veszek egy kis cetlit, ami ezt az üzenetet tartalmazza: „Szeretlek, Jadey. Ne haragudj! Chris”
Nagyon fújtatva, alig állva lábamon koncentrálok, nehogy elsírjam magam.

- Hol van most? – összerezzenek a mögülem jövő hangtól. Kezemben a kis üzenettel fordulok meg. Előttem a kapucnis alak áll, akinek arca kellemes ismerős számomra. Nem lehet, hogy Ő az! Mégis mit keres itt?