Chapter 05. - Let's start over again

Kedves olvasók!

Minden bejegyzés elején elmondom, mennyire köszönöm nektek, hogy vagytok - s ez most sincs másképp. Még mindig hitetlenkedve olvasom a hozzászólásaitokat, és továbbra is le vagyok nyűgözve a sok támogatástól, amit kapok. Nincs szó arra, mennyire köszönöm. Hihetetlenek vagytok, a legjobb olvasók a világon! Apropó, olvastátok az interjút velem? Nagyon szépen köszönöm innen is a lehetőséget Cassie-nek! Sokan írtátok az előző fejezet végén, hogy kíváncsiak vagytok, mi fog történni: hát tessék, itt is van! Ezzel a fejezettel kivételesen - tényleg kivételesen, mert sosem szoktam - meg vagyok elégedve. Szentül hiszem, hogy elég volt a kis eseményekből és gondolkozós sorokból, így írtam ezt a részt is. Mindenki örömére ebben sokkal több Zayn jelenet lesz, jóformán az egész rész róla fog szólni. A csatolt dal az Over Again, a fiúktól. Tudom, nem kapcsolódik hozzá nagy mértékben, de ezt hallgattam miközben írtam, és bármennyire is próbálok, nem tudok elvonatkoztatni a daltól, s úgy éreztem, csatolnom kell. Aki szereti a gondolkodást és kibírja várni a jövő szombatot, annak szerencséje van, mert örömmel jelentem be ismét azt az egy szót, ami miatt remélem, mindenkinek kattog majd az agya: függővég!

Love, Diana

Over Again

Lefagyva ülök a lépcsőn, kezemben a telefon. Percekig gondolkozom azon, mit és hogyan tegyek most. Két lehetőség van: vagy viccesre veszem a figurát, vagy teljesen komolyan megmondom, hogy igen Zayn, bunkó vagy.
Összegyűjtve minden bátorságom végül halk szóra nyitom ajkaimat.
- Tudod, ha nem viselkednél úgy, ahogy, nem lennél olyan szörnyű. – mondom ki a szavakat. Teljesen ezt gondolom róla. Ismertem, most pedig bánt, hogy nem emlékszik rám. De, ez még kicsi kis bökkenő amellett, hogy – szerintem – ok nélkül bunkó.
- Sajnálom, ha bunkó voltam. – ül le mellém a hideg lépcsőre. Elcsodálkozik, hogy bírom ki, majd rápillant a fenekem alatt pihenő pulcsimra, amit a táskámba csempésztem a hideg időkre. Összehúzza magát. A tipikus, londoni időben, a hideg szellőkkel tarkított légkörben is csillognak szemei. Érthetetlen számomra, hogy lehet ilyen elbűvölő tekintete.

Kíváncsian nézek rá és várom, hogy folytassa. Látszólag gondolkozik, én eddig, megragadva az alkalmat visszacsempészem a telefonom a táskámba, és rá várva kémlelem a galambokat.

- Szóval.. – kezd bele kissé esetlenül. Abszolút nem tudja, mit mondjon, amit nem is csodálok. – én ezt nem akartam. Kicsit kezd elegem lenni a sok utasítástól, amit a menedzsment ad és ezt többnek találtam már mindennél. Hisz hogy kényszeríthetnek bele olyanba, amit abszolút ellenzek? Ne érts félre, kedves lánynak tűnsz és szimpatikus vagy, de semmit sem tudok rólad. És ezek után várják el, hogy úgy tegyek, mintha szeretnélek. Pedig semmit, de tényleg semmit sem sejtek rólad. – szavai igazak voltak, hasonlóan éreztem én is. Mindössze azt nem tudom felfogni, miért nem emlékszik?
- Teljesen megértelek. – nézek fel a galambokról és terelem pillantásom a Trafalgar tér szökőkútjára. – Én is hasonlóan érzek. Persze, láttalak a tévében és az újságokban, de ezen kívül semmit sem tudok rólad. Kicsit meglepett, mikor olyan, hogy is fogalmazzak, szépen viselkedtél, de teljesen jogos volt. Nem hibáztatlak. – eresztek egy hideg mosolyt rá, amit viszonoz. Továbbra is feszültségteli körülöttünk a levegő, egyre jobban érezzük, mennyire muszáj is ez.

- Kezdjük újra! – dörzsöli össze tenyerét, tudatva: fázik. És nem csak Ő. London legnagyobb terén ahogy az idő szállt, úgy válik a hőmérséklet is hidegebbé. Nem értem hirtelen lelkesedését, így felhúzom a szemöldököm. – Zayn vagyok. – nyújtja kézfogásra a kezét. Arcán őszinte, széles mosoly jelenik meg, így én is magabiztosan mosolyodok el.
- Jade. – fogadom el kézfogásra invitálását.
- Nagyon szép lány vagy, Jade. – kezd bókolni. – Azt hiszem, egyszer láttalak táncolni, az volt életem legszebb pillanata. – mondja teljesen komolyan. Jelentőségteljesen a szemébe nézek, s próbálom nem elnevetni magam – sikertelenül. Mindketten iszonyú nevetésbe kezdünk a borzalmas bók után, még a körülöttünk járkálók is felfigyelnek ránk.

Pár perc után levegőhiány miatt abbahagyjuk. Hasamat fogva fújom ki a levegőt, így pihenve egy kicsit. Zayn elővesz kabátja zsebéből egy dobozt, kivesz belőle egy szál cigit és rágyújt. Picikét arrébb csusszanok. Utálom, ha valaki cigizik, meglehetősen undorító szokás. Az ember feleljen a saját egészségéért, hisz annyi külső tényező és más ember van, aki pusztít minket, magunk ne tegyük már ezt. Volt időm kigondolni az élet titkait, és ha az ember sokáig bántják, rájön, mennyire fontos, hogy Ő saját magát becsülje.

- Elmegyünk valamerre? Mondjuk, egy kávéra? – szakít ki gondolataimból, amit egyáltalán nem bánok. Van egy olyan érzésem, hogy nekem igenis szükségem van most erre, hogy változni tudjak. Amíg Zayn-nel töltöm az időm, nem gondolok másra, a múltra sem.
- Persze. –ugrok fel egyszerre. Az alattam eddig pihent pulcsit belegyűröm a táskámba és közvetlenül a híres énekes mellett kelek útra. Meglep, hogy nem ismerik meg, bár fején kapucni van, és lehajtott fejjel szeli át az utcákat, akkor is érdekes.

Az út felénél elkezdi mutatni az utat egy kis kávézó felé. Belépve megkönnyebbülten veszi le kapucniját, rámosolyog a pultosra, aki kedvesen fogadja. Csodálkozva foglalok helyet az egyik asztalnál, míg Zayn a pultossal társalog pár percig, aztán felém veszi az irányt.

- Mit szeretnél?
- Egy tejszínes cappuccino-t. Itt van ilyen? – kérdezem megszeppenve, mire felnevet.
- Természetesen. Az mindenhol van! – nevetve távozik, leadja a rendelést, és visszaérve leül velem szembe.

Arca kíváncsian fürkész engem, ahogy meredek a távolba.
- Tök jó, hogy újra kezdtük ezt az egészet. Így könnyebb lesz. – tekintetem egy pillanatra találkozik az övével.
- Igen, szerintem is. – eresztek egy hideg mosolyt.
- Mesélj magadról! Honnan jöttél? – kíváncsiskodik. Gondolkozom azon, hogy én is ugyanezeket a kérdéseket felteszem neki, de miért tennék úgy, mintha nem tudnám? A tánctársaimnak köszönhetően teljesen ismerem a One Direction-t és biztosra veszem, sokan, de nagyon sokan megölnének most.
- Oké. Manchester-ből jöttem, vagyis csak pár hónapja költöztem ide. De régóta bejártam, csak történtek dolgok, amiért úgy döntöttem, hogy ide jövök. – őszintén remélem, nem kérdez rá, mi történt.
- Ha szabad tudnom: mi történt? – ennyit a reményeimről. Furcsa lenne ismét elmesélni neki, hisz körülbelül már minden részletet elmondtam neki egyszer, nem értem, miért nem emlékszik. Amnéziás, vagy talán ennyire szürke kisegér lennék és elkönyvelt egy nyavalygós, önpusztító rajongónak?
- Nem szeretnék erről nagyon beszélni. Volt egy kapcsolatom, ami nem szép véget ért és ezért döntöttem úgy, hogy Londonba költözök. Meg aztán a munka is ide hívott. – mondatom első részére felkapja fejét, s mintha beugrott volna neki valami, idegesen tördeli kezét. Aztán, mintha misem történt volna, visszanéz az étlapra.
- Szerintem én eszek egy kis csokis kekszet is. Te nem kérsz? Nagyon finom. – kezdeti laza hangulata ismét feszélyezett lett, mint a boltban. Kezdem azt hinni, semmi értelme ennek. Három órája találkoztunk először, aztán összevesztünk, aztán beszélgettünk. Túl gyors ez nekem, hiába muszáj, akkor is. Igazán, de igazán szeretném tudni, miért lett ilyen feszélyezett, miért nem emlékszik rám.

Figyelmen kívül hagyva válaszát esek gondolkodóba. Mindig is izgattak az ilyesfajta dolgok, meglehetősen érdekfeszítő, miért nem emlékszik. Tudom, nem kéne ezen lovagolnom, mert miközben azt bizonygatom, nem érdekel sem Ő, sem a többi bandatag – ami igaz -, Zayn körül járnak a gondolataim. Félreértés ne essék, nem tetszik, semmi ilyen, mindössze érdekel: miért?

Néma csendben fogyasztom el a cappuccino-t, s mint egy jóllakott kisgyerek dőlök hátra. Az énekes még mindig a csokis kekszet majszolja, közben egyszer-kétszer beleiszik kávéjába. Szemei egyszer az ablakon kívül lévő világot vizsgálják, másszor az én arcomat.

- Hülye vagyok, hogy ebbe belementem. – szólalok meg hirtelen. Értelmetlenül mered rám. – Hogy is hittem, hogy ez menni fog?
- Nekem sem könnyebb. – motyogja két harapás között. Körmeimmel az üvegasztal lapját kopogtatom.

Lassan fél órája ülünk a kávézóba. Zayn egyfolytában eszik, vagy iszik, én kezdem érezni, direkt csinálja. Ha százszor, akkor egyszer sem kérdezi meg, kérek-e még valamit. Udvariasan felajánlja, hogy fizet. Viselkedését több szempontból is furcsának találom: amióta elmondtam, miért jöttem Londonba, folyton kitér a kérdéseim elől, ha rám néz, sajnálkozóan lebiggyeszti ajkait.

Lehet, hogy én vagyok ilyen jó viselkedés megfigyelő, de egyértelmű, hogy nem ilyen volt. Az agyam egyik része azt súgja, nem akarja ezt az egészet és véletlen folytán rájött, nem kedvel, a másik fele pedig értetlenül áll a dolgok előtt.

Az órára nézve egyre türelmetlenebb leszek. Nem szokásom az lenni. A tánccsapat többi tagjára gondolok. Mennyire örülnének most ők egy ilyen lehetőségnek. Szerintem majd’ kiugranának a bőrükből, annyira imádnák a helyzetet. De, ahogy említettem múltkor, ami egyeseknek álom, az másoknak rémálom.

Többször gondoltam már bele az eltelt napokon és röpke perceken, mi lesz, ha ez kiderül. Nekem is majd meg kell küzdenem a sok utálattal és végül idegösszeroppanásos állapotban ki kell állnom a nyilvánosság elé, bevallva: nem is szeretem Zayn-t? Szép jövő!

Már nem bírok sokat várni. Összeszedem a cuccaimat, a pénztárcámból előveszem a cappuccino árát, odacsúsztatom a velem szemben ülő fiúnak. Lassan állok fel, betolom a széket, a kávéspoharat elviszem a legközelebbi szemetesbe és indulok is ki. Vissza sem nézek, összehúzva magam a hidegtől keresem a legközelebbi buszmegállót. Mikor rájövök, egyhamar nem jön erre busz, veszek egy újságot, és buzgón kezdem nézni a taxisok telefonszámát. Elmerülve a pletykalapban észre sem veszem, hova keveredek, s mikor véletlenül nekimegyek egy idős hölgynek, bocsánatkérések közepette eszmélek fel.

Hátranézve látom, a kávézó utcájának másik felén vagyok. Keresem az ismerős arcot az ablak mellett, de nem találom. Elhessegetve gondolatát kelek útra. Most már elővigyázatosabban közlekedem.

Már az utca sarkán tartok, mikor valaki a nevemet kántálja. Meglepetten fordulok hátra, és szúrom ki a kapucnis énekest felém futni. Szinte úgy vágtat át a tömegen, abszolút nem figyelve merre s mikor lép, csak fut. Lefagyva állok az újsággal a kezemben, várva, mit is szeretne.

Mikor elém ér, térdeire támaszkodik. Levegővétele szapora. Felegyenesedik, kifújva magát. Azt hiszem, ezentúl sosem fogok majd tudni elmenni a szemei csillogása mellett. Ha tehetném, lefényképezném csak a szemét és a képet bámulnám nap, mint nap. Emlékeztet valakire a barna szempár, aki igen kedves volt nekem.

- Sajnálom Jade. – teszi fel kezét védekezően. – Én…