Prologue

Sziasztok!

Hihetetlen érzés, hogy még fel sem került semmi, de mégis van már tizenegy rendszeres olvasóm! Imádlak titeket és nagyon köszönöm, hogy bíztok bennem! Mielőtt azt hinnétek, bolond vagyok, amiért egy ilyen kaliberű történetet szeretnék írni, tisztázom, nem vagyok az. Az alapötlet tavaly óta a fejemben motoszkált, konkrétan azóta, mióta meghallottam Jasmine Villegas Didn't Mean It című dalát (ami egyébként csatolva is van a kép alatt). Ihletlöket volt, de időhiány ellenében elraktároztam. Féltem, mit szóltok majd hozzá, mert ez volt az egyik olyan blogom, amiről úgy gondoltam, különleges, de másrészt azért kíváncsi voltam, mit fogtok reagálni. Először írok prológust, hisz sem a Stole My Heart-on, sem a One Love-on nem volt. A szereplők sem - úgymond - valósághűek: a One Direction-ös fiúk karakterei ugyanolyan hülyék, de aki nézegetett, az látta, hogy Perrie a főszereplő, Jade legjobb barátnőjét formálja meg. És mint minden sztoriba, kell itt is egy negatív karakter: akiről sok fog majd még kiderülni. A prológus múlt időben van, de megírtam előre négy fejezetet, és ezeket jelen időben írtam, ami szintén egy kihívás volt, de szerintem ügyesen vettem az akadályokat. Nem hiszem, hogy tovább kéne jártatnom a számat, csak annyit még, hogy köszönöm nektek, hogy így bíztok bennem, és a fogadtatástól függ az első rész érkezése. Jó olvasást, pipákat, megjegyzéseket szívesen fogadok!

Love, Diana

Didn't Mean It

2012. november 10.
- Hagyj békén! – teljes erőmből toltam el magamtól őt, miközben folyton azt bizonygatta, nem gondolta komolyan, amiket mondott. Belefáradtam ebbe. Az örökös veszekedésbe, a félelembe, a folytonos üvöltözésbe. – Elmegyek! – csattantam fel. Ez volt az első eset, mikor kiálltam magamért – és jól tettem.

- Kizárt dolog! – hevesen kapta el a csuklómat és olyan erővel szorította meg azt, hogy éreztem, ahogy a vér pang az ereimben. Kecses mozdulattal csavart egy leheletnyit a testrészemen, de már az is rettenetesen fájt. Idegesen beletúrt hajába, majd olyan pillantást vetett rám, amivel ölni is lehetett volna.

A szívem a torkomban dobogott, remegtem a félelemtől, és alig láttam a könnyeimtől.

Nehezen ugyan, de kiszedtem magam kezei közül, s darabosan lépegettem hátra, minél messzebb tőle. Utáltam, amikor mérges. Általában egészen kis dolgokért kapta fel a vizet, de akkor nem lehetett megállítani. A lábaim hirtelen a földbe gyökereztek, úgy éreztem, mázsás súlyúak. Ott álltam a szoba közepén, arra várva, hogy ismét megüssön.

- Kérlek, ne bánts. – nyökögtem összerezzenve. Farkasszemet néztem vele és nem tudtam elmenni amellett, hogy ha tehette volna egy kést is megforgatott volna bennem. Keze hatalmasat csattant. Az arcomon.

Ijesztő gyorsasággal fordultam el előle, kezembe temetve a fejemet. Lökött egyet rajtam, s nekiestem a szoba végében lévő asztalnak. Sírva zuhantam össze. Hanyatt feküdve vártam az ajtó csattanását, ami mindig oly megkönnyebbülést adott számomra. Lassan feltápászkodtam, letöröltem a könnyeimet, s vele együtt a szemfestékemet. Szipogva rendeztem vissza a hajam az eredeti állapotába. Nem bírom ezt ki mégy egyszer! Hányszor elhatároztam már, hogy elmegyek, véget vetek ennek, de úgy érzem, ez most végleges. 

Utoljára ránéztem a még mindig dagadt és piros csuklómra. Újra előtört belőlem a sírás, emlékeim zuhatagként ugrottak be, másodpercről-másodpercre. Összetörtem. Lehetséges az, hogy ezek után is szeressem? A legegyszerűbbnek azt találtam, ha elfutok a válasz elől, s elmegyek.