Chapter 01. - I still love him

Kedves olvasók!

Hihetetlenek vagytok, komolyan! Úgy vágtam bele ebbe az egészbe, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien fogtok véleményt fűzni már a Prológushoz is és az első rész előtt lesz 26 rendszeres olvasó is. Remélem, az első fejezet kárpótol a várakozásért, bár a fejezetek ezután hetente fognak érkezni, mert hosszabbak és két blogot vezetni sem könnyű dolog iskola mellett. Nos, az első fejezet: konkrétan egyetlen dologra szerettem volna rámutatni és ez pedig az, hogy a prológusban megismert dolgok után is változatlanok a főszereplő érzései. Apropó, főszereplő. Lesz szerencsétek egy kicsit jobban megismerni Jade-t és az életét is. És mint mindig, most is csatoltam egy dalt, ami számomra nagyon sokat jelent és teljesen a hatása alatt írtam meg ezt a fejezetet, ami a 'Még mindig szeretem Őt' névre hallgat magyarul. Kellemes olvasást, megjegyzéseket és pipákat ismét szívesen fogadok!

Love, Diana

Nothing Like Us

2013. január 08.

Unottan ülök a táncterem közepén, miközben melegítőnadrágom alját piszkálom. Minden lehetséges módszert kipróbáltam, amivel elkerülhetővé lehet tenni, hogy Rá gondoljak, de mindegyik sikertelennek bizonyult. Lehetséges egyáltalán egy számomra ilyen fontos embert elfelejteni? Igen, bántott, de szerettem. És egy kicsit még most is szeretem. Körülöttem mindenki abban a tudatban él, hogy nem vagyok normális. Hogy is lennék? Egy éven keresztül tűrtem minden ütést, majd magamtól eljöttem, s véglegesen ide, Londonba költöztem. Érdekes, már-már néha ijesztő itt lakni, de így közel lehetek az álmaimhoz, a munkámhoz: a tánchoz. Ez nem is inkább munka, hanem egy életstílus, egy szenvedély, ami sosem fog megszűnni.

Apropó, említettem már, hogy a híres-neves brit tinibandának, a One Direction-nek táncolok? Hosszú a mi közös történetünk, egyelőre legyen elég annyi, hogy két éve akadtunk össze egy válogatás alkalmával, és azóta is boldogít engem ez az öt idióta – amit kifejezetten nem bánok.

Vissza a mostani helyzetemhez: miért is ülök teljesen lesokkolva egy lánycsapattól hangos próbaterem közepén? Három hónapja költöztem ide, akkor még vágyakkal, annak reményében, könnyű lesz az újrakezdés. Akik ismernek, tudják, mennyire utálok erről az időszakomról beszélni, szívesebben mutatom magam boldognak és kiegyensúlyozottnak, pedig korántsem vagyok az. A vele töltött idő teljesen a porig tiporta az önbizalmam és az önbecsülésem egyaránt. Idő kell, míg kívül-belül begyógyulnak a sebeim. Az ok, amiért egyedül szedegetem szét a nadrágomat egy terem közepén, a gondolkodás. A gondolkodás egy számomra még érthetetlen, emberi folyamat, ami létszükséglet, és van. Érdekes, hogy amilyen állandóságot mutat az, hogy használjuk az eszünket és gondolkozunk, ezzel szemben mennyire nem tudjuk szabályozni a gondolatainkat. Néha akaratlanul is visszakalandozunk egy régi, elmúlt időhöz, egy kellemes, vagy épp fájó emlékhez. Ilyenkor hívom segítségül a barátaimat.

Lassan, de kivételesen magabiztosan felkelek a földről, majd csapattársaim felé veszem az irányt. Heves vita folyik arról, vajon ki is fogja koreografálni a banda új, Kiss You dalát. Hatalmas dilemma, komolyan. Két hete erről folyik az összes kommunikáció, amit folytatunk egymással. Mindössze hatan veszekednek azon, ki is kapja majd ezt a megtisztelő feladatot. A lányok többsége itt nem titkoltan össze szeretne jönni az egyik taggal: bátran merem állítani, én vagyok az egyetlen, aki semmi ilyesmit nem tervez. Egy időre – inkább sokra – elegem lett a társadalom nagy részéből, főleg a hímneműekből. Félreértés ne essék, továbbra is szívesen nézegetek helyes fiúkat, de inkább a távolból. Sosem voltam a randi- és egyéb felkérések központja, ennek jelen esetben nagyon is örülök.

Idegesen állok a hevesen mutogató és artikuláló lánycsapat közé. A teremben lévő összes személy elhallgat, miközben gyilkos és csendre utasító pillantásokkal csitítok le mindenkit. Sokkal inkább vagyok a halk és megérthető beszéd híve, mint a kiabálásé.

- Lányok, szerintetek így lehetséges bármit is megbeszélni? – figyelmesen nézek körbe: élénk tekintetek pásztázzák arcomat. Ezek a lányok a családom. Tudnak mindent, támogatnak és figyelnek rám.
- Szerintem nem igazán. – vágja rá Darcy, a táncosok legújabb tagja.
- Ti mégis kiabáltok, és szinte ölitek egymást! – mutogatok össze-vissza. – Tudom, mekkora dolog ez a Kiss You koreográfia, de ezt nem mi döntjük el. Ezt a fiúk döntik el, mi pedig asszisztálunk hozzá. Akárki is kapja, lehetősége nem igazán lesz összejönni a fiúkkal. – csalódottság ül ki az előbb még figyelmesen ragyogó arcokra. Hisz ezzel tisztában vannak! Olykor mindenki csalódik. – Inkább koncentráljunk a többi táncra: ha jól tudom, lenne mit próbálni még. Egy-kettő, hajrá! – tapsolok.

Mind a heten beállunk a helyiség egyik falát borító tükör elé. Amint elindult a srácok legszebb, legérzelmesebb dala, a Little Things – ami nekem a kedvencem volt – máris elkezdtük a koreográfiát. Úgy éreztem, erre a pár percre minden gondom elszáll és csakis a dal lassú ütemére koncentráltam Az utasítás az volt, hogy hozzunk össze egy kicsit modern, hip-hop formájú táncot, ami mégis életre kelti a dalt, a benne éneklő hangokon kívül. Összehoztunk ezt, ami szerintem az eddig legjobb táncunk lett, ennek tetejébe mind a menedzsmentnek, mind a fiúknak tetszett. A koncert állomásain előre láthatólag ez a háttérben fog majd menni, félhomályban, de ott leszünk és alkotunk, ez a lényeg.

A Little Things sokszoros letáncolása után fáradtan özönlünk ki – valaki az öltözőkbe, valaki máris haza. Néhány csapattársamat a szüleik várják, vagy a barátjuk. Igen, sokuknak van barátja, és igen, mégis azért a One Direction-ös srácokra hajtanak. Nem szégyen, de nekem és Angelnek nincsen egyedül barátja. Számomra ennek nyomós oka van, Angel pedig nehéz eset. A nevével ellentétben nem angyal, sőt, néha inkább ördög. Mellettem mindig kiáll, és ez a fő. És elég hamar lettünk legjobb barátnők.

Angel-el karöltve szédültünk be az öltözőbe. Itt szoktunk lelkizni, kiönteni egymásnak a lelkünket. Ma rajtam volt a sor, miután Angie tegnap elmondta, mi is zajlik körülötte. Sok mindenben hasonlítunk: köztük abban is, hogy egyikünknek sincs túl pozitív tapasztalata a párkapcsolatok terén.

- Szóval, mi volt az a nagy lelkizésed a teremben? – értetlenül kapom fel a fejem.
- Ezt hogy érted?
- Tudod, az a nagy ülés, egyedül, középen. És a nadrágodat piszkáltad miközben a hajad az arcodba lógott. És ne feledkezzek meg a fanyar, szomorú szemeidről sem. Rá gondoltál, igaz? – elhessegetve a tudatot, hogy még létezik, és rá gondolok folyton, kezdtem pakolni a táskámba. Angel azonban nem olyan típus, aki feladja. Ismer. Ismer annyira, hogy tisztában legyen vele, ha piszkálom valamimet, rosszul érzem magam és gondolkozom.
- Szereted? – sokszor tette fel ezt a kérdés, csak úgy mint sokan mások. A választ továbbra is magamban kerestem, de elvesztem saját lelkem útvesztőjében. Nem tudom, hogy érzek.
- Fogalmam sincs. Gondolok rá és hiányzik. – gyorsabban kezdtem ruháimat belepakolni a kék sporttáskámba, amiben gyűltek a rongyos, összegyűrt darabok. Hajamat idegesen fülem mögé tűröm. Belém nyilall a válasz: igen. – Azt hiszem, még mindig szeretem. – kezdek cipőim tanulmányozásába. Az első könnycseppeimet követi a többi is. Angel szorosan megölel, nyugtató szavakat suttogva fülembe. Mire mennék nélküle? Szerintem a diliház egyik szobáját koptatnám, ha nem lenne.

Hosszan tartó ölelésünket és keserves sírásomat, feltörő emlékeimet váratlan vendégek szakítják meg. A csapat összes tagja bevonul az öltöző kis ajtaján, majd mindannyian körém gyűlnek és egy hatalmas öleléssel vígasztalnak. Néha féltem nekik beszélni a dolgokról, mert azt hittem, untatom őket, és az örökös szenvedésem lelombozza a kedvüket, de lelkesedésük és megértésük nem ezt mutatta.

Sorban ültünk le a vékony kis padra, néhányan szinte egymás ölében foglaltak helyet. Én ültem középen. Nem vagyok énközpontú, és sejtettem, azt akarják, beszéljek róla. Megfogadtam: addig nem beszélek, amíg nem kérdeznek.

- Szereted. – szólalnak meg egyszerre, mind a hatan.
- Még mindig. – nézek végig rajtuk.

Chris volt életem első szerelme. A vele töltött első pár hónap csodás volt, és szinte a mennyekben éreztem magam, tudván, van egy különleges barátom, aki minden szempontból kiegészít engem. Imádtam a vicceit, táncait, és még most is jó visszagondolni minden hülyeségére. Aztán jött az első féltékenységi rohama. Konkrétan beszéltem egy sráccal, aki annyit kérdezett, mennyi az idő. Egyből jöttek a veszekedések, aztán az ütések. Hittem, átmeneti állapot ez, és annyiszor mondta, hogy nem gondolta komolyan, hogy elhittem. Az utolsó esetek túl durvák voltak nekem: többször is voltam orvosnál a csuklóm miatt.

Nem vágytam a leghelyesebb srácra a világon, Ő pont megtette: a maga nemében aranyos volt, de legbelül egy állat. Minden álma volt, hogy focista lehessen és ugyan kapott lehetőségeket, de minden kudarcát rám írta. Én voltam a rossz, a csúnya, ha esetleg elküldték. Mégsem mentem el. Ha az ember olyannyira szeret valakit, hogy csak a végső időben bírja elhagyni, utána nehéz kiheverni. Hiába telnek el hetek, hónapok az emléke ott van a fejedben, s szinte kísért.

Végleg összeszedve magam, mosolyt felvéve pattanok fel és invitálok mindenkit egy kávéra. Azt hiszem, végképp jól esne most egy kis kikapcsolódás. Gyorsan átöltözöm, de mielőtt elindulnék, utolsó pillantást vetek a telefonom névjegyzékére, és benne az Ő nevére.

A hatalmas épületből kifele tartva, egyedül érzem magam. A többiek lent várnak. Szomorúan bandukolok végig minden emeleten, míg bele nem botlok egy számomra ismerős arcba: a banda menedzserébe. Meglepetésként ér, hiszen alig látogat ide, és mikor idejön, általában nagyon fontos dolga van. Egy köszönéssel mennék is tovább, számítva arra, nem köszön vissza. Kellemeset csalódok.

- Szép napot, Miss Bennet! – mosoly ül ki az arcára. Számomra meglepetés, hogy visszaköszön.
- Önnek is. – mosolygok vissza, majd a lift felé veszem az irányt.

Kiérve az épület fotocellás ajtaján, csatlakozok a többiekhez. Egyre több kérdés van bennem: az első, ami inkább egy állítás, hogy tovább kell lépnem, a második pedig az, hogy miért köszönt nekem egy pénzes pasi, aki öt fiú által lett milliárdos és csak jobb napjaiban vesz észre? Fogalmam sincs.